A tartós öröm a mélységből jön, és úgy születik

A kép forrása itt található

Igehirdetés Ézs 44,21-26a alapján

Egy barlangot érzünk magunk körül. Nem vagyunk ott ténylegesen, de mégis olyan, mintha valóság lenne. A sűrű sötétségtől semmit sem látunk, így tapogatózunk. Hideg, érdes sziklát érint a kezünk. A levegőt nem akarnánk megízlelni, de a bőrünk alá is bemászik: dohos, áporodott a levegő. Az elmúlás szaga. Egy idő után mégis csökken a félelmünk. Valahogy biztonságos itt lenni. Nem menekülésként a problémák elől, hanem mintha itt történne a lényeg.

Elalszunk. Pontosabban félig-meddig alszunk. Tudjuk, hogy sok minden történik közben, de nagyon keveset fogunk fel belőle. A hánykódás, a küzdelem az érzékelhető. Tényleg félig-meddig állapot ez. Félig érezzük és tudjuk, hogy mi történik, és félig nem érezzük, és nem tudjuk. Örvényként magával ragadott és mi nem akarunk már menekülni.

Egyszer csak jön a mély álom is. A megpihenés és a boldog öntudatlanság. Aztán verőfényre ébredünk, ami a szemhéjunkon keresztül is átragyog. A sziklasírból anyaméh lett. Bement a szenvedés, a halál és az elmúlás, és ennek a mélységéből élet született. Igazi élet.

Ma a húsvét utáni vasárnapok sorában az örömről, az ujjongásról gondolkodunk. Mi így fogalmazzuk meg a középpontba állított gondolatunkat: a tartós öröm a mélységből jön, és úgy születik.

„Gondold meg, Jákób mindezeket” – így kezdi Ézsaiás próféta igénket.

Odaadó gondoskodás

A kép forrása itt található

Igehirdetés Jer 3,14-18 alapján

Első osztályos voltam. A lányok között a legalacsonyabb. Bár tudom, hogy ezt már nehéz elhinni… Volt bennem már egy nagy adag életrevalóság, de roppant könnyen el is tudtam bizonytalanodni. Pláne akkor, amikor a nagyobbakkal is együtt voltunk. Mint ebben az ominózus esetben is, amikor ebédelni indultunk a falu akkori étkezdéjébe. Hogy hogyan történt, nem tudom, de az egyenetlen talajon egyszer csak elestem, és elterültem a földön. Ahogyan meglátta ezt egy nagyobb fiú, viccesen megkérdezte: „Mit keresel, Juci?” Erre én lefelé görbülő szájjal, a szavakat szlengesen összemosva így válaszoltam: „Haggy’má!” (Ami „Hagyjál már békén!” lett volna szabatosan.) A „Haggy’má!” kifejezésemre azonban jött a humorosnak vélt válasz: „A Juci hagymát keres!” Erre mindenki nevetni kezdett, én meg inkább a bőgést találtam megfelelő opciónak…

Sok éve tudom már, hogy ez a vicces kérdés és a rá kontrázó poénkodás segítség akart lenni ettől az amúgy kedves fiútól. A belőlem viszont az erre már tényleg kitörő zokogás megmutatta azt, hogy nekem másra lett volna szükségem. Emlékszem például arra, hogy mindkét tenyeremet felhorzsoltam, vérzett a kezem, és az apró kavicsokat a tenyeremből kellett kiszedegetni. A megértésnek, a rögtön érkező segítségnek és vigasztalásnak valahogy jobban örültem volna… No meg annak, ha nem kinevetnek csapatostól, hanem a poénkodással inkább elsimítják a bennem lévő feszültséget és szégyent, hogy elestem ott, ahol senki más. Szép felnőttesen így is mondhatnám: odaadó gondoskodásra lett volna szükségem.

Ma ez a kifejezés lesz a központi gondolatunk, ami végigvezet bennünket az igehirdetésen: odaadó gondoskodás.

Jeremiás próféta a mai vezetőnk ezen az úton.

Döntés a nézőpontról

A kép forrása itt található

Igehirdetés Lk 5,33-38 alapján

Ne aggódjanak, nem rontottam el az alapigét, hogy böjt után egy héttel a böjtről van szó! A magyarázat abban rejlik, hogy Jézust a böjtről kérdezik ugyan, de az ő válasza sokkal tágabb és bővebb ennél.

Nem szoktam túl gyakran latin kifejezésekkel dobálózni, de most megteszem, mert a magyar fülnek is ismerős lehet a mai vasárnap neve: Quasimodo geniti. Semmi köze nincs persze ennek a Notre Dame-i toronyőrhöz, hanem ő kapta innen a nevét. Péter első levelében található ez, ami latinból lefordítva így szól: „Mint újszülött csecsemők”. Hogy miért is? Azért, mert eleinte csak felnőtteket kereszteltek, méghozzá hosszú felkészítés után, húsvét ünnepén. Vagyis a keresztség által újjászült csecsemőkként éltek húsvét után. Ez az újdonság, az újban való részesülés, fontos útravaló lesz ahhoz, hogy megértsük az igét. Mindjárt el is jutunk a górcső alá vételéhez, de előbb még egy muníciót begyűjtünk. Mesélek valamit.

A héten történt. Boldogan autóztam az immáron tényleg megérkezett ragyogó, tavaszi napsütésben. Ahogyan azonban a még teljesen kopár fákat néztem, nagyon szürkének tűnt a világ. Tudtam én, hogy már kifakadtak a rügyek, de ez az autónyi távolságból még nem látszott. A tavasszal a lelkemben inkább szomorúnak hatott az összkép.

Hazafelé azonban mintha egy más világba csöppentem volna, pedig ugyan azon az úton jöttem vissza. Hátulról sütött – Mit sütött, izzott! – a lemenő nap. Sokféle felhő is volt, amik között úgy bujkált ez a perzselő napkorong, hogy valami fenséges árnyalatú vörössel festette meg a világot. Lenyűgöző volt. Olyannira, hogy az út mellett számos autós megállt, de persze nem élvezni, hanem fényképezni a csodát. Én inkább ittam magamba. Néztem a még mindig kopár fákat, amik idefelé inkább lelohasztották a kedvemet. Fenségesek voltak, ahogyan a vörös minden árnyalatát magukba itták. Ugyan azokat az üres fákat és bokrokat néztem, és mégis teljesen mást láttam. Életet, reményt és csodát.

Ebből az élményből a kétféle nézőpontot visszük magunkkal. Kiemeljük a természet ezerarcúságából őket, és csak kettőről fogunk beszélni: a szürke, szomorú nézőpontról, és a vörösre festett, reményteli nézőpontról. A központi gondolatunk pedig ez lesz: döntés a nézőpontról.

Fagyott zsibbadásból élettel telivé

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt 28,1-8 alapján

Vasárnap hajnal van. A magdalai Mária és a másik Mária Jézus sírjához indulnak. Másfél napja annak, hogy a Mester meghalt. Ők azóta vannak összezárva saját félelmeikkel az otthonukban. A zsidó szokások szerint ugyanis péntek estétől nem végezhettek semmit sem, ami munkának számított. Márpedig a sírig sok lépéssel elmenni munkának számított. De most, hogy megvirrad a reggel, úton lehetnek már.

Sokkos napokon vannak túl. Látták Jézus megostorozott hátát, tövisektől vérző arcát, szegekkel és dárdával átfúrt testét. Végigélték vele a méltatlan és hazug kihallgatásokat, a „Feszítsd meg!” kiáltásokat, a Golgotáig tartó kálváriát, majd a haláltusát, a kereszten függve. Mi még ezek hallatán is szörnyülködünk, ők pedig végignézték. Éppen ezért, ahogyan az első szabad lépéseikkel a sír felé mennek, még mindig sokkos állapotban vannak.

Fagyott zsibbadás van testükben és lelkükben egyaránt. Siratják Jézust, az embert. És siratják reményeiket: „Hát mégsem ő az, aki változást hoz nekünk!” „Hát mégsem jön még el az Isten országa!” „Oda lett minden reményünk!” Fagyott zsibbadás emészti őket. Vándorló fájdalomként mozdítanak bokát s térdet. De mégis útnak indulnak, mert maradni sem tudnak tovább a házban.

Egyszer csak egy másik érzés árad szét bennük.