A képek forrása itt és itt található |
Igehirdetés 1Kor 3,11 alapján
Tizenvalahány évvel ezelőtt Budapesten, a
Ferenciek terén vesztegeltünk a busszal a dugóban. Per pillanat nem bántam,
ugyanis lélegzetelállító látványban lehetett így részem. Éppen a buszmegállónál
lévő egyik épületet az én oldalamon tisztogatták az idő vasfoga alól.
Budapesten – mint minden világvárosban –, ez nem csak a levegőben lévő port
jelenti, hanem a kipufogógázt és tömérdek más mocskot. Jókor érkeztem: éppen a
díszkapu fölötti homlokzat felénél jártak. Az egyik fele még koromfekete volt.
A megszokott budapesti szürkés-feketéje az épületeknek. A másik felén azonban
hófehéren ragyogott a kő. Szinte vakította a szememet. Én pedig ültem a busz
ablaka mögött, és örültem, hogy nem tudunk még tovább menni. Magával
szippantott a látvány. Faragott szobrok, díszítések és jelképek ízléses özöne
fogadott. Fogalmam sem volt, mekkora kincs mellett buszoztam el nap mint nap.
Luther, majd Kálvin, Melanchton és Zwingli
sem akartak mást, mint az idő vasfogát lemosni Isten igéjéről. Petőfi is erről
írt évszázadokkal később a magyarság révén a Nemzeti dalban: „Mit rákentek a századok,
lemossuk a gyalázatot.” És hogy mit rejtenek a rákent századok ráncai? A világ
legnagyobb kincsét. Pál apostol ezt írja: „Más alapot senki sem vethet a
meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.”
Az alapnak látszódnia kell! Ezzel a
központi gondolattal indulunk ma útnak az igehirdetésben.
Az alapnak látszódnia kell! Sok minden
csak leheletvékony hártyaként került rá, mint a szmog. Hiszen nem is látjuk, ahogyan
száll a levegőben! Ó, az semmiség akkor! És lám,