Az alapnak látszódnia kell!

A képek forrása itt és itt található

Igehirdetés 1Kor 3,11 alapján

Tizenvalahány évvel ezelőtt Budapesten, a Ferenciek terén vesztegeltünk a busszal a dugóban. Per pillanat nem bántam, ugyanis lélegzetelállító látványban lehetett így részem. Éppen a buszmegállónál lévő egyik épületet az én oldalamon tisztogatták az idő vasfoga alól. Budapesten – mint minden világvárosban –, ez nem csak a levegőben lévő port jelenti, hanem a kipufogógázt és tömérdek más mocskot. Jókor érkeztem: éppen a díszkapu fölötti homlokzat felénél jártak. Az egyik fele még koromfekete volt. A megszokott budapesti szürkés-feketéje az épületeknek. A másik felén azonban hófehéren ragyogott a kő. Szinte vakította a szememet. Én pedig ültem a busz ablaka mögött, és örültem, hogy nem tudunk még tovább menni. Magával szippantott a látvány. Faragott szobrok, díszítések és jelképek ízléses özöne fogadott. Fogalmam sem volt, mekkora kincs mellett buszoztam el nap mint nap.

Luther, majd Kálvin, Melanchton és Zwingli sem akartak mást, mint az idő vasfogát lemosni Isten igéjéről. Petőfi is erről írt évszázadokkal később a magyarság révén a Nemzeti dalban: „Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot.” És hogy mit rejtenek a rákent századok ráncai? A világ legnagyobb kincsét. Pál apostol ezt írja: „Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.”

Az alapnak látszódnia kell! Ezzel a központi gondolattal indulunk ma útnak az igehirdetésben.

Az alapnak látszódnia kell! Sok minden csak leheletvékony hártyaként került rá, mint a szmog. Hiszen nem is látjuk, ahogyan száll a levegőben! Ó, az semmiség akkor! És lám,

idővel mégis koromfeketévé teszi a hófehér követ. Eltakarja az üzenet, a szépséget, a szemet és lelket gyönyörködtető alkotást.

Az alapnak látszódnia kell! Ezt harsogták oly sokan, akiket a reformáció után előreformátoroknak hívunk. Ők már jóval Luther 95 tételt kiszegező lavinája előtt ezt képviselték. Mert Luther csak az utolsó csepp volt a pohárban. A többi cseppett az előreformátorok hordták össze.

Az alapnak látszódnia kell! Ne takarja el senki és semmi Jézust! Ne vegyék el tőlem a Bibliát! Ne hitessék el velem, hogy pénzért megvásárolhatom a magam és mások üdvösségét! Ne vegyék el tőlem az úrvacsorában Krisztus vérét! És ne kelljen egy Jézus nélküli földi egyházba beleragadnom, mert akkor őt magát veszítem el!

Az alapnak látszódnia kell! Jézusnak látszódnia kell. Éppen ezért furcsa, vegyes és disszonáns ünnep a reformáció jubileuma. Ünnepeljük persze az utolsó cseppet a pohárban, és az egész Európán rekordidő alatt végigsöprő reformációt. Ünnepeljük azt is, hogy Jézus, az alap, látszódhatott végre. De közben meg nem ünnepelhetünk amiatt, hogy a kelet-nyugati katolikus egyházszakadás után újabb, sokrétű egyházszakadás vette kezdetét ezzel. És nincs mit ünnepelnünk amiatt sem, hogy a reformáció jubileuma csak reflektorfénybe hozza azt, hogy a mi országunkban, és Európában mennyire erőtlenül tudunk csak az alapra mutatni.

Az alapnak látszódnia kell! Mi pedig nem tudjuk láttatni. A történelmi egyházakban olyan szófordulatokat és gondolatvilágot használunk, amit nem ért meg a ma embere. Beszélünk hozzájuk, de a többséget nem érjük el. De ettől még az alapnak látszódnia kell! Be kell állnunk reformátor őseink lábnyomába, és keresni azt, hogy hogyan tudjuk hitelesen, igazán és a ma embere nyelvén lemosni a rárakódott századok takaróját az evangéliumról.

Az alapnak látszódnia kell! Méghozzá a ma embere nyelvén. Ha valaki rászánja az időt, hogy elolvassa Luther 95 tételét, sok mindent nem fog érteni belőle. Tudják miért? Azért, mert ő a saját korának nyelvére és a saját problémáikra fordította le az evangéliumot. Kivakarta az evangéliumot a koromból, és ennek fényében vizsgálta meg a felépítményt. De vajon mi ismerjük-e olyan mélyen az evangéliumot, hogy merjük hozzá szabni a felépítményt – az életünket és a világunkat?

Az alapnak látszódia kell! Ne akarjunk üres, díszes, szépen mutató reformációi ünnepeket! Igazi, stabil alapot akarjunk inkább látni! Új reformációt megélni! Mert disszonáns az ünnepünk, mivel nagyon messze kerültünk már attól az élő és pezsgő hiteles keresztyénségtől, ami lángra tudja lobbantani egész Európát. De újra lángra tudja lobbantani! Soha nem fogy el az ereje.

És hogy nem simogattam a szavaimmal? Hát nem. De mit akarnak? Simogató szavakat, amik a szakadékba visznek, vagy kemény szavakat, amit lélekfrissülést, leporolt evangéliumot és lángra lobbanó Nemesszalókot, Magyarországot és Európát hoznak? És amúgy Luther sem simogató szavakkal töltötte bele a pohárba az utolsó cseppet…

Jól emlékszem arra a napra, amikor a buszon ezt a tisztuló, friss levegőhöz jutó épületet néztem. Éppen külföldre készültem, hosszabb időre. Miután hazajöttem, ismét kerestem a tekintetemmel az ismerős homlokzatot. Már egyáltalán nem ragyogott. Bár nem volt sötét, de csúnya szürke színbe burkolózott már. Ismét elrejtőzött. Néhány hónappal ezelőtt pedig újra eszembe jutott, tizenvalahány év után, hogy megkeressem. Mára újra fekete. Belepte az évek mocska.

Azóta, Budapesten járva, szeretek az épületek tetejére nézni. Már tudom, hogy többségük valaha szép és színes volt. Mert a felsőbb szinteken még látszik. Díszes, stukkós, mutatós és színes épületekből áll a város. Ám aki csak a földszintet nézi, az egy koszos, fekete és egyhangú várost lát.

Mi is egyhangú keresztyénséggé váltunk Magyarországon és Európában. Kár lenne szépíteni. De van-e olyan kíváncsi és bátor itt közülünk, aki mer nem csak a szürkés-fekete komfortzónában nézelődni? Van-e olyan, ami felfelé tekint? Felfelé a keresztre, ami mindennek az alapja. Jézusra. A világ Urára, aki Istenként sem restelt emberi testbe bújni, majd szenvedve meghalni értünk. Az ő áldozatának ma sem fogyott el az ereje. Soha nem fog. Vajúdunk az újabb tűz után, ami megmerevedett egyházainkat reformálni fogja. Mert fogja. Hiszem és vallom, hogy készül az újabb tűz, az újabb lobogás, az újabb reformáció. Nincs itt még vége semminek. A vajúdás mindig a születést jelzi.

Hát vajúdjunk! De úgy, mint akik nem a semmiért szenvednek, hanem ezért a kezdetért! Mert az alapnak látszódnia kell. Csak Jézusból fakadhat újabb reformálódás. Ámen.