Holdfény a zsebben

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mk 1,14-20 alapján

Néhány napja történt. Már az esti szürkület és a sötétség beállta között jártunk. Indultam ki a teraszomra, hogy behozzam a ruhaszárítót. Ekkor egyszer csak megláttam, ahogy egy fa teteje felett éppen készült áttörni a ragyogó hold a sűrű felhőkön. Csodálatos volt. A ruhaszárítót még gyorsan betettem a lakásba, aztán a leültem a teraszon, szemben a holddal.

Ahogy ittam magamba a ragyogását, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen többnyire észre sem veszem. Vagy ha meglátom, csak pár pillanatra gyönyörködök el az éjszakai fényárján. Nappal meg, ha látjuk, akkor sem látjuk, hiszen olyan kicsi kis folt az égen! Pedig én jártam a NASA houstoni központjában. Láttam a sok képet, felvételt, űrruhát és egyéb felszerelést. A hold óriási! Számunkra elképzelhetetlen méretű. Onnan azonban, ahol mi élünk, eltörpül a jelentősége.

Ezt a szálat fogjuk tovább fűzni majd. Előtte azonban a legfontosabbat, az igét nézzük meg. A központi gondolatunk ez lesz: holdfény a zsebben.

A négy evangéliumból, ami bekerült a Bibliába, a most hallott Márk evangéliuma a legrégebbi. Ő még nem bocsátkozik részletekbe, csupán megállapít, és a lehető legsűrűbben fogalmaz. Jelen esetben így tudom tovább sűríteni: miután Keresztelő Jánost börtönbe vetették, Jézus elkezdte messiási útját, és elhívta első négy tanítványát, két testvérpárt: Jakabot és Jánost, valamint Andrást és Simont, aki aztán a Péter nevet kapta.

Jézus ugyan a tengerparton van a Galileai-tengernél. Először odamegy Simonhoz és Andráshoz, és ezt mondja nekik: „Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Erre ők letették a megélhetésüket jelentő halászhálót, hátrahagytak mindent és mindenkit, és követték Jézust. Kissé tovább mentek – immáron hármasban –, és ugyan ez történt Jakabbal és Jánossal is.

Képzeljük el az ott állókat! Odamegy hozzájuk egy zsidó tanító, aki az egyik halászó csapatból, majd egy másikból is elvisz 2-2 embert magával. Ők pedig állnak ott, és nem értenek semmit. Mi történt ilyen hirtelen? Miért mentek el a társaik? Miből fognak ezután megélni? Ráadásul az ő világukban a tanítvány keresett magának mindig tanítót. Itt meg jön egy tanító, aki kiválaszt magának néhány egyszerű halászt, és elhívja őket.

Sokszor használjuk mi, gyakorló keresztyének az elhívás szót. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem mindenkinek olyan egyértelmű a jelentése. Most ezt gondoljuk végig.

Az elhívás egy példával élve olyan, mintha mindenkinek lenne egy saját holdja Jézustól. Mielőtt találkoznánk vele, és megszeretnénk őt, ott van még nála a holdunk. Amikor azonban közeli kapcsolatba kerülünk vele, átadja nekünk ezt a saját, külön bejáratú holdunkat. Olyan világítótest ez, amelyik nem akárhová veti fényét, hanem konkrét irányba. Mintha iránytű is lenne. Megmutatja, hogy hol és milyen feladatunk van, de megmutatja azt is, hogy milyen ajándékokat kapunk ehhez. Megmutatja, hogy meddig a mi feladatunk valami, vagyis meddig tart a holdfény. És megmutatja azt, hogy mi az, ami már nem tartozik bele az elhívásunkba, így nem a mi feladatunk már. Tehát mi esik a saját fényünkön kívülre. Simon és András, valamint Jakab és János ilyen saját, külön bejáratú holdat kaptak. Felragyogott nekik a fény, és ők követték azt.

A velük lévők azonban minden bizonnyal – és teljes joggal – értetlenül álltak ott. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy ezt megértsük. Amikor egy a hitét mélyen gyakorló ember döntést hoz, környezetének nagy része ugyan így van ezzel. Jó esetben csak pöszén néznek, de gyakran ítélkeznek is. Még a gyakorló keresztyén is a gyakorló keresztyén felett. Miért van ez így? Azért, mert csak mi látjuk a magunk holdjának fényét. Mások többnyire csak lámpafénynek gondolják. Mesterséges fényforrásnak. Ők másmilyennek gondolják a mi utunkat, és nem értik, hogy miért nem úgy éljük az életünket, ahogyan ők jónak gondolják. Mindig vannak azonban néhányan, akik vagy megérzik, vagy alázattal megvizsgálják a helyzetet, és feltételezik, hogy a döntés mögött az Istennek adott igen van.

Ahogyan a való életben sem mindig figyelünk oda a holdra, így van ez a már megkapott és felismert elhívással is. A hétköznapok rohanásában a már létező elhívással is úgy szoktunk csak lenni, hogy apró foltként rápillantunk a nappali égbolton, vagy néha elgyönyörködünk az éjszakát is világossá tévő, hömpölygő fényében. Sokszor azonban sűrű, sötét fellegek takarják. A tanítványok sem voltak másképp ezzel. Hogy csak egy példát említsek: hiába kapták meg pünkösdkor az akkor ismert nyelvek adományát, és hiába küldte el őket Jézus szerte az egész világba, ők még mindig Jeruzsálemben maradtak. Akkor mertek nekiállni csak a külföldi utaknak, amikor megölték első társukat, István vértanút. A félelem hajtóerejére tudtak csak hallgatni. Addig a holdjuk fényének ez a része túlságosan távol került tőlük.

Az elhívás azt is jelenti, hogy megfüröszthetjük benne a lelkünket. Átélhetjük újra és újra azt, hogy mégis számítunk. Mégis van még remény a számunkra. Mégis lehet még értelmesen folytatni az életünket. Mégis van bocsánat még nekünk is. Mégis van még felgyógyulás a lelkünk terheiből, mert van Jézusunk, aki úgy döntött, hogy átmegy a halálon azért, hogy nekünk segítsen.

Miközben ebben füröszthetjük a lelkünket Isten holdfényében, azt azért is kapjuk, hogy mások felé útkészítők legyünk. Útkészítők egyfelől azért, hogy akik még személyesen nem ismerik Jézust, azok is találkozhassanak vele, és megkaphassák majd saját holdjukat, saját elhívásukat. Másfelől útkészítők azért, hogy akiknek már megvan az elhívásuk, azok minél többször oda is tudjanak figyelni rá. Ezért szól így a mai központi gondolatunk: holdfény a zsebben.

Többnyire elfelejtjük ugyanis, hogy a hold nem egy kis apróság. Az átmérője 3476 kilométer, ami hozzávetőleg negyede a Földének. Mi viszont kicsinek látjuk az érzéki csalódás miatt. Ugyan így tudjuk csalóka módon érzékelni az elhívásunkat is. A világ legnagyobb eseményei közé tartozik az, hogy Jézus ezt nekünk adja. Mi pedig könnyen a zsebünkre rejtjük, és csak néha szűrődik ki a fénye. Helyette olyanok vagyunk, mint amikor mások facebookos képeit és profilját nézegetjük, és kínlódunk, hogy „Bezzeg neki milyen jó!”. Pedig helyette a magunk életét is gondozhatnánk, és kikerülhetnénk abból a bűvkörből, ahol mások a gondosan felépített kirakatot mutogatják nekünk…

De túllépve a facebookos példán: amikor zsebre tesszük a magunk elhívását, akkor a sajátunk helyett mások elhívása köt le minket. Vagy elkedvetlenedünk a magunkén, vagy egyenesen ítélkezők leszünk, amikor azt látjuk, hogy mások veszik a bátorságot ahhoz, hogy magasra emelik a holdjukat, és Simonok és Andrások, Jakabok és Jánosok lesznek, és igent mondanak Jézusnak. Igent arra, ami a saját elhívásuk. Igen arra, amihez erőt és ajándékokat kapnak. Igent arra, amit a környezetük szent bolondságnak, vagy őrültségnek tart. Igent arra, ami nekik – megfelelő fókuszba emelve – kristálytisztán mutatja az utat.

A saját elhívásunk az életünk éltetője. Azért kaptuk, hogy megfürödhessünk benne naponként mi magunk is, és mások is. Nem a zsebbe való, hanem használati tárgynak kaptuk. Saját fényforrásnak. Mert mi a jobb? Megfelelni mások lámpafény-elképzelésének, és közben irgalmatlanul és békétlenül szenvedni, vagy ráfókuszálni a saját utunkra, természetes fényforrásunkra, és ennek a biztonságérzetével élni még akkor is, amikor csak mi tudjuk azt, hogy a lehető legjobb úton járunk? Ma újra dönthetünk. Ámen.