Már megválaszthatom a helyemet!

A kép forrása itt található

Igehirdetés a Felvidéken (Lőkösházán, Sajógömörön és Tornalján [Királyiban]) 2019. január 27-én, 1Kir 8,41-43 alapján.

A mai napunkból két üzenet fakad. Egyfelől a vízkereszt utáni időszakban járunk, aminek a mai napra szóló igehirdetési igéjéről gondolkodunk. Másfelől pedig az egyetemes imahét zárónapja van, amibe mi is belekapcsolódunk itt a Felvidéken. A központi gondolatunk pedig így szól: Már megválaszthatom a helyemet! Hogy mit is jelent ez a mondat, az majd később derül ki.

Előbb nézzük az alapigét!

Salamon király imádságának egy részletét hallottuk, amit a jeruzsálemi templom felszentelésekor mondott. Nagy pillanat volt ez. Apjának, Dávid királynak ígérte meg Isten azt, hogy felépülhet majd ez a hely. És évtizedekkel később ott áll Salamon király a kész templomban.

Imádságának több része van. A mi szakaszunk az a rész, amikor azért imádkozik a király, hogy ne csak a zsidók, hanem még az idegenek imádságát is hallgassa meg Isten. Mivel ez a kulcsa szakaszunknak, ezért részletesen is megnézzük, miért fontos ez. Most nézzük meg azt a képet, amit számítógéppel rajzoltam a mai alkalomra. A jeruzsálemi templom felépítését látjuk rajta. Nem pontos rajz, hiszen számos részletet nem tudunk. Sőt! Nem Salamon templomát látják a rajzon, hanem azt, ahogyan sokszáz évvel később Jézus korában kinézett. A változás főleg az előudvarokra vonatkozik esetünkben. Nézzük akkor végig!

A kép jobb szélén kezdjük. Itt udvarokat látunk, amik egymásból nyílnak. Az első volt a pogányok udvara. Ez jelenti az idegeneket, akikről Salamon beszél. Ők a nem zsidók. A két téglalap feliratokat jelez. Tudjuk ugyanis, hogy Jézus korában görög és latin nyelvű táblák hirdették, hogy halálbüntetéssel lakol az aki nem zsidó, de innen továbbmegy.

A következő az asszonyok udvara volt. Innen azonban ők sem mehettek tovább. Majd a férfiak udvara következett. Ezeket tényleg udvarként kell elképzelni, nem folyosóként, mint a rajzon. Ott csak jelöléseket látnak.

Innen azonban a férfiak sem mehettek tovább, csak a papok. Ráadásul az udvarok elválasztása sem átlátszó volt. Egyfelől kőfalak húzódtak köztük, másfelől egy hegyen állt az egész templomi rész, így magasodott is a terep. A pogányok felfelé néztek a többi udvar irányába, és a férfiak is még mindig felfelé néztek a hegytetőn álló papok udvara és a konkrét templomi rész felé.

Ez a rész először egy előcsarnokból, majd a szentélyből állt. Ez után következett a templom szíve, a szentek szentje. Ide vitték be a szövetség ládáját, ami a pusztai vándorlás alatt készült, és ami az Istennel való szövetség jelképe.

A kettő között egy zászlószerű rajzot látnak. Azt jelenti ez, ahogyan a szentély és a szentek szentje el volt választva egymástól. A fából készült falon volt egy ajtó, ami azonban mindig nyitva volt. Az ajtón viszont soha nem lehetett átlátni, mivel egy súlyos és nehéz függöny, vagy ahogy ők mondták, kárpit takarta el azt. A szentek szentjébe még a papok sem mehettek be. Egyedül a főpap, és ő is csak húsvét napján. (Ennek az alaprajza tényleg négyzet alakú volt, sőt még a magassága is. Isten tökéletességét szimbolizálta.)

Emlékeznek még az olvasmányra Márk evangéliumából? (Mk15,37-39) Jézus kereszthalálakor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, majd a római százados – vagyis egy idegen, egy pogány ember – ekkor kimondta azt, amire rájött, hogy Jézus valóban Isten Fia volt.

Most már talán jobban érthető mindez a fentiek fényében. Salamon imádsága tehát világszinten meghallgatásra talált. Azt kérte, hogy amikor a templomi erődítmény legszélén megáll az idegen, és úgy imádkozik, hogy a kőfalakon kívül semmit sem lát, és semmihez sem mehet közel, hallgassa meg akkor is Isten. Mindezt pedig azért, hogy végül a föld minden népe megismerhesse Istent. És lám! Sok helyen olvassuk, hogy feljegyezték azt, hogy a soha meg nem látott szentek szentjének a kárpitja széthasadt Jézus kereszthalálakor. Nem volt már rejtve a legszentebb találkozás Istennel. Sőt! Az sem véletlen, hogy felülről szakadt el az aljáig. Az Isten felől, felülről szakadt el lefelé, az emberiség felé. És míg Jézus előtt a nem zsidók csak a messzeségben, a legszélén állhattak az Isten templomának, addig Jézuson keresztül már mindannyian a legszentebb helyen lehetünk. Isten szeretetében.

Ráadásul milyen fantasztikus az, hogy a kárpit elhasadásakor fel is kiált a római – idegen – százados, hogy ő rájött, hogy az Isten Fiát látja. Tényleg átszakadt a gát. A kárpit.

Azt mondtam, hogy a mai központi gondolatunk az, hogy Már megválaszthatom a helyemet! Nézzenek újra a képre! Már megválaszthatjuk, hogy hol szeretnénk lenni Istenhez és Jézushoz képest. Persze képletesen. Még mindig kívül az idegenek helyén, a pogányok udvarában? Vagy egészen közel, a szentek szentjében, vagyis, a legszentebb egységben Istennel? Vagy valahol a kettő között? Most már mi döntünk.

És itt érkezünk el az ökumenikus imahét mondanivalójához is. A szentek szentjében, Isten szeretetében nincsen megosztottság. Ott nincsen külön hely a különböző felekezeteknek. Ott tényleg egyek vagyunk. Egységben Jézuson keresztül egymással is. Akár evangélikusok, reformátusok, katolikusok vagy más egyházhoz tartozóak vagyunk.

Végül pedig még egy kicsit tovább megyünk. Mi választhatjuk meg ugyebár a helyünket. Azt, hogy Istenhez képest hol szeretnénk lenni. Ez pedig a valóságban folyamatosan változik. Van, amikor meg tudjuk élni Jézussal a tökéletes egységet. Van azonban olyan, amikor nagyon messzire menekülünk tőle valami miatt. Tulajdonképpen úgy telik az életünk, hogy e között a két végpont között hol itt, hol ott, hol meg amott vagyunk. Mert az élő kapcsolat állandóan változik.

Erről gondolkodtunk ma. Salamon királynak az volt a vágya, hogy az általa felszentelt templomban még az idegent is meghallgassa az egyetlen Isten. Az imádsága pedig nem hogy teljesült, de végtelen távlatokba is került. Hiszen Jézus által már nem vagyunk idegenek, hanem Isten gyermekei vagyunk. Olyanok, akik megválaszthatjuk a helyünket, hogy Istenhez képest hol szeretnénk lenni. Ő mindig tárt karokkal vár minket. Ámen.