Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, hetvened vasárnap, 2016. január 17-én

Alapige:
2Pt 1,16-21

Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.

A kép forrása itt található

Még alig teltek el az ünnepek, máris vízkereszt utolsó vasárnapja van. Jövő vasárnap elkezdődik böjt elő-időszaka, két és fél hét múlva pedig véget ér a farsang. Korán lesz idén húsvét ünnepe. Az ünnepek azonban mindig nagyon szorosan összefüggnek egymással. Jézus vízkeresztben tündöklő dicsősége ott ragyog húsvét fényében is.

Ma ennek a dicsőségnek az egyéni megtapasztalásáról gondolkodunk. A központi gondolatunk egy keresztyén mondás lesz, miszerint „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei.” Ezt fogjuk kibontani. Nézzük először az igét!

Péter apostol második leveléből hallottuk ma az igehirdetési alapigét. Ha Simon Péterre, Jézus tanítványára gondolunk,

máris könnyebben elhelyezhető a szakasz kezdete: „úgy [ismertettük meg veletek Jézust], hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.” Utána pedig elmondja azt az alkalmat, amikor Jézus maga mellé vette őt, Jakabot és Jánost, és szemük láttára megdicsőült a hegyen, közben pedig Mózessel és Illéssel beszélgetett, és az Atyaisten ezt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Ezért mondja azt Péter, hogy „nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését”.

Néhány verssel korábban kiderül, hogy Péter már halni készül. Istentől tudja már, hogy közeledik életének vége. Ekkor buzdítja az általa megismerteket levélben arra, hogy emlékezzenek: ő mint szemtanú számol be erről. Ő, aki látta, amikor Jézus szemük láttára elváltozott a hegyen, „arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény”.

Majd egy intéssel folytatja: figyeljen erre mindenki, hogy ő, és a többi szemtanú mit mond. Az ő bizonyságtételük legyen a lámpás – ahogyan ő mondja –, ami világítja előttünk az utat. A folytatás pedig költői szépséggel szólal meg: „amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben”. Vagyis addig kell belekapaszkodni a tanúk megtapasztalásába, amíg mi magunk meg nem tapasztaljuk Jézus dicsőségét. Addig kell a másoktól kapott lámpás, amíg nekünk nem lesz saját világító égitestünk.

Gyúrjuk akkor most össze ezt a központi gondolattal: Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei!

Azt jelenti ez a mondás, hogy attól, hogy valakinek élő hite van, a gyerekei még nem lesznek automatikusan élő hitűek. De azt is jelenti, hogy attól, hogy valaki nem élő hitű családban nőtt fel, ő még lehet Isten gyermeke. Vagyis a hit nem örökölhető, nem tárgyként átadható az utódoknak, vagy bárki másnak.

A régi idők mesteremberei juthatnak eszünkbe. Tudják, amikor az inasok nyakukba vették az országot vagy a világot, és tudatosan vándoroltak, hogy megismerjék sok oldalról a hivatásukat. Hiába volt otthon a szerencsésebbeknek az apjuk műhelye. Nem kaphatták meg csak úgy. Kellett hozzá a saját tapasztalatuk, a saját életútjuk. Utána, ha megszületett bennük az elköteleződés, átvehették az apai műhelyt.

Istennek nincsenek unokái. Nincsen olyan, hogy én a szüleim hitéért élő hitű leszek. És nincs olyan, hogy a szüleim hit nélkül éléséért magam is hit nélküli leszek. Istennek csak gyermekei vannak. Egyenes ági leszármazottai. Olyanok, akik elindulnak a maguk életének vándorútjára, mint a régi korok vándorlegényei. Olyanok, akik maguk találkoznak a hit kérdéseivel, maguk vívják meg őket, de maguk élik át érzelmileg is minden egyes pillanatát.

Miért beszél azonban Péter apostol akkor arról, hogy amíg ezt átéljük (amíg ugyebár a hajnalcsillag felkel a szívünkben), addig figyeljünk a szemtanúk és a Biblia mondanivalójára, hogy ez legyen addig egy kapott fényforrás (lámpás) számunkra?

Azt mondtuk, hogy a hitet nem lehet örökíteni. A vallást és a felekezetet azonban lehet. Más szóval mondva: a tartalmat nem, a formát azonban igen. Ha valaki kézen fogja a gyerekeit vagy az unokáit, azt lehet tenni. Megtanítani a Miatyánkot, étkezés előtt imádkozni, Jézusról beszélgetni. Meg lehet mutatni a formát, ami hordozza számunkra a tartalmat: az élő hitet és kapcsolatot Jézussal.

A hitet nem tudjuk továbbadni, azonban elindíthatjuk őket egy vándorúton, mint a mesterséget tanuló inasokat. Megtalálják-e a tartalmat? Felkel-e a hajnalcsillag szívükben?

A kettőt, a formát és a tartalmat összeköti valami. A ragyogás. Az, ami az élő hitnek sajátja. Ahogyan Jézus mondja a boldogmondásokban: nem lehet elrejteni a lámpást. A fény „kilátszódik” a környezetéből. Akinek élő hite van, az látszódik és érződik. Mint az illat. Amikor készül az ebéd, azt nem lehet eltitkolni a közelben. Azt érzi mindenki. Az is, aki csak egy percre beugrik hozzánk.

Ilyenkor nem mi látszódunk. Nem a mi hitünk nagysága tündököl, hanem maga Jézus. Ő, aki megdicsőült a hegyen. Aki ragyogott és fénylett. Aki Mózessel és Illéssel beszélgetett, és akiről Isten bizonyságot tett. Amikor megmutatjuk a vallásunk gyakorlását, amikor engedünk valakit a hit illatába beleszippantani, akkor abban érződik, hogy mi is van ott belül. Mi az a megfoghatatlan titok, mi az a meg nem fogható fény, ami ott lüktet benne.

Ha pedig úgy halljuk (olvassuk) e sorokat, hogy üres még számunkra a „forma”, ezért figyelhetünk mi is oda Jézus szemtanúinak, a Szentírásnak a szavaira és élő hitű emberek bizonyságtételére és életére. Amíg nem lesz saját fényforrásunk, addig a kapott lámpások fényét kereshetjük. Így várhatjuk azt, amíg átéljük a személyes találkozást Jézussal. Amikor meglátjuk és megtapasztaljuk dicsőségét.

Istennek nincsenek unokái. Csak gyermekei. A gyermekein keresztül pedig ragyog az ő világossága. Ragyog a dicsősége. Erre az útra hív bennünket. Akár van már saját fényforrásunk, akár másokéra hagyatkozunk még. Ámen.