Alapige:
Ézs 55,6-11
Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok
segítségül, amíg közel van! Hagyja
el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz
neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony,
a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így
szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a
földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim
a ti gondolataitoknál. Mert
ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi
a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az
éhezőnek, ilyen lesz az én igém
is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit
akarok, eléri célját, amiért küldtem.
A kép forrása itt található |
Egy héttel ezelőtt beléptünk böjt
„előszobájába”. Igehirdetési igéink is összekapcsolódnak ebben az időszakban:
múlt vasárnap az volt a központi gondolat, hogy „Mit keres az értelem a hitben?”. A mai pedig így hangzik: „Mit keres a cselekvés a hit ébredésében?”
Múlt héten Jeremiás prófétát olvastuk, ma
Ézsaiás prófétával folytatjuk. Az ő könyvének kontextusa az ún. babiloni
fogság. A rutinos igehallgatók tudják, de a kevésbé rutinosak számára hadd
álljon itt, hogy mit jelent ez. Amikor a Babiloni Birodalom lerohanta Izráel
népét, sokakat fogságba hurcoltak. Hosszú, sok évtizedes fogság volt ez. A
hódítók logikája az ún. „lefejezés” volt, vagyis a nép fejét, a vezető réteget
deportálták saját országukba. Nem voltak börtönbe zárva, szabadon éltek,
dolgoztak, házasodtak. Modern kifejezéssel úgy mondanánk, hogy ideológiai
fogság volt ez. Az otthon maradt nép fölé pedig a saját vezetőiket ültették.
Igehirdetési alapigénk ebben a
fogságélményben születik meg. Elfáradtak már lelkileg a hosszú, több
emberöltőnyi várakozásban. Ennek a nyomorúságában szólal meg a prófétai hang,
és beszél arról, hogy ne vonuljanak passzivitásba emiatt. Igenis aktívan,
cselekvően éljék meg hitüket! Keressék Istent, hívják őt segítségül újra és
újra, és ha letérnek a megfelelő útról, akkor mindig térjenek vissza oda.
Az emberi értetlenségnek pedig gyönyörű
bíztatást mond: „Mert amennyivel magasabb az ég
a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én
gondolataim a ti gondolataitoknál.” Ez nem degradáló, lekicsinylő
kijelentés. Ellenkezőleg. Azt mondja el, hogy Isten mindig sokkal jobbat és
nagyobbat készít el nekünk, mint amit mi egyáltalán el tudunk képzelni. Ez a
terv készen van az ő részéről. Hogyha viszont mi passzivitásba vonulunk vele
kapcsolatban, letérünk az útjáról, nem keressük őt és nem hívjuk segítségül,
akkor elveszítjük azt, ami nekünk van elkészítve.
Nézzük meg ezt egy példa nyomán! Mi,
magyar evangélikusok, a legtöbbször térdelve úrvacsorázunk. Az ostyát és a bort
a lelkész adja nekünk. Azt fejezzük ki ezzel, hogy Isten adja ezt a találkozást
és lelki táplálást. Mondhatnánk úgy is, hogy passzívak vagyunk az úrvacsorázás
alatt. Azonban ez csak látszólagos! Nagyon is aktívnak kell lenni! Ha valaki
lehajtja a fejét, nem lehet úrvacsorát adni neki. Ugyan ez történik, ha nem
nyitja ki a száját, nem jön elég közel, vagy felül kapaszkodik a korlátban, és
nem fér oda a kezétől a kehely a szájához. De a legjobb példa talán az, hogy megesik
néha, hogy valaki kinyitja ugyan a száját a borhoz, de elfelejt nyelni közben.
Ilyenkor a bor egy része szó szerint kifolyik a szájából.
Az úrvacsorázásban csak az passzív, hogy a
kegyelmi részét nem én végzem. A többihez viszont nagyon is aktívan kellek. Ott
kell lennem, ki kell mennem az oltárhoz, készségesnek és figyelmesnek kell
lennem, hogy a lelkész oda tudja adni a számomra. Hogyha nem teszem, hiába van
elkészítve a számomra, a passzivitásom miatt csak átfolyik az életemen, és nem
tud megmaradni bennem.
Ugyan így vagyunk a hit ébredésével is.
Akár az első alkalomról van szó, akár sokadikról. Passzív eseménynek gondoljuk.
Olyannak, ami vagy jön, vagy nem. Vagy adatik, vagy nem. Ha jön, elfogadjuk, ha
nem, akkor nem mi tehetünk róla. Ahogyan az úrvacsorázás csak látszólag
passzív, úgy a hitre jutás is ilyen. Passzív rész persze az, hogy nem tudok önmagamtól,
Isten ajándéka nélkül hitre jutni. De attól még készségesnek is figyelmesnek
kell lennem, hogy az ajándéka ne csak átfolyjon rajtam, hanem meg is maradjon
bennem.
Mindezt az ige mutatja meg nekünk. Ezt
írja Ézsaiás: „Keressétek az Urat, amíg
megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és
gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz,
mert kész megbocsátani.”
Két gondolatra, két témára tudjuk osztani
ezt a prófétai szót. Az egyik az, hogy keressük és hívjuk segítségül az Urat.
Bár magyarul furcsán hangzik, jelentésében mégis gyönyörű az, amit a héber
szöveg megmutat. A „keressétek” kifejezés úgy is fordítható, hogy „vegyétek
igénybe”. Valóban különös lehet, hogy igénybe vesszük Istent, de értsük jól!
Amíg közel van, addig adott a lehetőség arra, hogy hozzá forduljunk.
Karnyújtásnyi közelségre van tőlünk, hogy hozzá forduljunk. De ha nem nyújtjuk
ki a karunkat, hiába lehetne a miénk, lemaradunk róla.
Adott számunkra az imádság, a
bibliaolvasás, az istentisztelet, az igehirdetések, lelkigyakorlatok és más
alkalmak lehetősége. Isten ezt úgy mondja igénkben, hogy ő elküldi igéjét
hozzánk. Igéje pedig elvégzi munkáját. Megszólal, hallatszik és hat. Nem tér vissza
hozzá üresen. Aki aktívan cselekszik azért, hogy részese lehessen, annak az
életében ez a mag gyökeret ver és termést hoz. Aki azonban nem veszi igénybe,
hanem passzív szereplője csak, annak átfolyik a fülén, az agyán, a szívén, és
így az életén.
A másik gondolat a prófétai szóból az út
képéhez kapcsolódik. Aki hamis útra tért, térjen le róla, és forduljon vissza a
megfelelőre. Valamikor tavaly egy igehirdetés keretében már végiggondoltuk ezt.
Az a kép hangzott el akkor, hogy olyan ez, mint amikor valaki autót vezet.
Folyamatosan igazítani kell a kormányon. Nem elég annyi, hogy elindultam
otthonról, és megyek egyenesen. Igazítani kell a kormányt az út kanyarulataihoz
– kisebbekhez és nagyobbakhoz –, és erős széllökések esetén még az
ellenkormányzáshoz is.
Ugyan ezt jelenti az útról való letérés a
hittel kapcsolatban. Nem elég egyszer elindulnunk, hogy mi akkor hívőkké
lettünk. Az életünk és mindennapjaink kisebb és nagyobb kanyarulataihoz, kereszteződéseihez
és az ellenszélhez is hozzá kell igazítanunk az Istennel való kapcsolatunkat.
Luther ezt mondja napi megtérésnek. Naponta újra és újra vissza kell térnem a
megfelelő útra, ahol Istennel vagyok. Amint nem kormányzok jól, vagy egyáltalán
nem kormányzok, életem kukoricásában kötök ki.
Mondhatnánk úgy is, hogy aktívan
figyelnünk kell életünk kormányzásánál. Ugyan úgy, ahogy az előző prófétai gondolatnál
azt mondtuk, hogy aki csak passzívan él az igével kapcsolatban, annak hiába
hangzik. Átfolyik az életén. Nem marad meg nála.
Végül a magvető történetén – az oltár
előtti olvasmányon – keresztül is lefordítjuk ezt a gondolatot (Lk 8,4-15).
Amilyen földbe esik az ige, annak megfelelően tud termést hozni. Aki cselekszik
az élő hitéért, az a történettel élve megfelelő termőtalajt választ az ige magjának,
és elő is készíti a földet. Aki azonban csak passzív (engedi, hogy átfolyjon az
életén az ige, és nem kormányoz az útnak megfelelően), annál az útfélre,
sziklás földre, vagy tövisek közé esik. Jön és megy nála az Istentől kapható
áldás, kegyelem és megváltás. Nem marad nála maradandóan.
Szeretett testvéreim! Múlt héten láttuk,
hogy az értelem is szerepet játszik a hitben. Nagyon is. Ma pedig végiggondoltuk,
hogy nem passzivitásra, hanem aktív cselekvésre szeretne indítani bennünket.
Isten útjai sokkal magasabbak a mi útjainknál, gondolatai pedig a mi
gondolatainknál. Vagyis sokkal „magasabbat”, sokkal jobbat készített el nekünk.
Ő adja az ajándékot. Az ő kegyelme, hogyha életünkben először, vagy sokadjára
hitre jutunk. De a mi készségünk és cselekvésünk, hogy előkészítjük-e számára a
megfelelő talajt. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése