Amikor segítségre van szükségünk

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, böjt 1. vasárnapján, 2016. február 14-én

Alapige:
Zsid 4,14-16

         Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. ¹⁵Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. ¹⁶Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

A kép forrása itt található

Elkezdődött nagyböjt időszaka. Az egyházi év szerint tekintetünkkel már teljes egészében a Golgota hegye és a nyitott sziklasír felé fordulunk. Böjt első vasárnapján a fókuszban mindig Jézus, mint a sátán legyőzője áll. Mi ezt – központi gondolatként – így fogalmazzuk meg: amikor segítségre van szükségünk.

Ma különösen nehezen érthető igénk van. Nem önmagában nehéz, hanem a zsidó teológia mélysége miatt. A felolvasott (olvasott) alapige ugyanis egy ismeretlen szerző műve, aki a zsidókhoz szólt. Pál apostol levelei többnyire hellén vagy római szellemiségűeknek szóltak, így azok gondolatmenete és szimbólumai egészen másfélék. A zsidókhoz írt levél viszont hihetetlen mélységben és jártasságban a zsidó teológiában gyökerezik. Olyasmi így számunkra, mintha minden szónál szótárat kellene fognunk, hogy megértsük, miről van szó. Az értő fülnek azonban fantasztikusan szólal meg az ige.

Mi emiatt a központi gondolatra fókuszálunk csak, és nem akarunk mindent megérteni. (Ebben az esetben ugyanis még kevesebb maradna meg számunkra.) Ez az elhangzott gondolat az alapigénk utolsó szavaiból áll: „amikor segítségre van szükségünk”.

A segítség szó rögtön meglepően sok mindent árul el. Ez azonban éppenséggel nem a zsidó teológiából, sokkal inkább a hajósok szókincséből ered. A „segítség” szó helyén álló kifejezés ugyanis egy tengerészeti szakszó. Azt a műveletet jelöli, amikor

a hajótörzset kötelekkel átkötötték, hogy szét ne essen a viharban. Az Apostolok cselekedeteiben Lukács le is írja ezt, amikor Pál apostollal viharba kerülnek a tengeren, és a hajótörzset alul kötelekkel kötik át, hogy megmenekülhessenek.

Az a kifejezés tehát, hogy „amikor segítségre van szükségünk”, ezt a mondanivalót hordozza: amikor életem viharai megtépáznak, akkor jön a Segítő, aki kívülről összetart. A kötelet azonban a tengerészek előbb kötik oda, mintegy megelőlegezve a segítséget. Nem a tajtékzó hullámokban tudják átkötni alul a hajótörzset, hanem előtte. Nézzük hát, hogyan tette meg ezt Jézus!

Az ige ezt mondja: „nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken”. A főpap kifejezést és a hozzá tartozó világot az akkori zsidók közül mindenki ismerte. Nekünk ezért valamelyest meg kell értenünk ezt, hogy átjöhessen az ige üzenete. Kicsit messziről kell kezdenünk.

A 40 éves pusztai vándorlásnál többen emlékezhetnek arra, hogy Mózes azt a feladatot kapta, hogy építsék fel a néppel a szent sátrat. Ezen belül volt a Szentek Szentje (szentéje), benne pedig a szövetség ládája. Amikor vándoroltak, mindig vitték magukkal. Később, amikor Salamon felépítette a jeruzsálemi templomot, ebben alakították ki állandó helyét.

A papság Árontól, Mózes testvérétől indult, illetve Jákób fiának, Lévinek a leszármazottai lettek a papi rend, a léviták. Közülük került ki a főpap, aki egyedüliként léphetett be a Szentek Szentjébe, és csak egy évben egyetlen napon, a nagy engesztelés napján. Itt mutatott be áldozatot az egész népért, akik kint várták, hogy élve jön-e elő. Ha ugyanis igen, akkor elfogadta áldozatukat Isten. Ha nem, akkor engesztelhetetlen volt bűneik miatt.

Az ige azonban Jézust mondja főpapnak. Illetve időnként elő is került már igehirdetéseinkben, hogy mi azóta nem gyakoroljuk ezt a fajta főpapi rendet. Ennek az a magyarázata, hogy Jézust tartjuk az utolsó főpapnak. Ebből több gondolat is ered. Egyfelől Ő egyetlen egyszer végezte el az áldozatot. Ez nem ismételhető meg. Másfelől a főpapnál azt várták, hogy életben maradjon. Jézus pedig belehalt az áldozatba. Aztán a Szentek Szentjébe csak a főpap mehetett be, nem láthatta senki más. Jézus azonban nyilvánosan végezte el áldozatát. Végül a főpap egy évben egyszer léphetett át a függönyön, Jézus pedig egyszer és mindenkorra átszakította az eget.

Apropó, az ég átszakítása! Emlékeznek? Ádventben szerepeltaz ige, hogy „Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál!” Akkor gondoltuktovább a képet, hogy Jézus emberi megszületése előtt Isten két marokra fogta azeget, és alig várta, hogy szétszakíthassa azt, ami elválaszt minket tőle. Ez szerepel itt is. Ő egyszer és mindenkorra átszakította az eget, a Szentek Szentjének függönyét. Nagypéntekről pedig egyenesen azt a tudósítást olvassuk, hogy Jézus halálakor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor pedig mennybe ment, ismét áthatolt az egeken. Ezt hordozza magában az, hogy „nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken”.

Jézus tehát sokkal előbb adta meg nekünk a segítséget, mint ahogyan életünk viharai jelentkeznének. Ugyan úgy, ahogyan a hajótörzset rögzítő kötelet a tomboló vihar beállta előtt teszik fel. Igénk ezt írja: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.”

Jézus tehát életünk mindenféle viharát ismeri. Őt is tépázták a kísértések, bár ő Istenként soha sem vétkezett. De pontosan tudja, milyen a kísértéseket átélni. De ismeri a fizikai fájdalmat is, a lelki gyötrődést, az éhséget, szomjúságot, kialvatlanságot, pénztelenséget, hidegben didergést, családi meg nem értettséget, a gúnyolást és minden mást is. Így amikor mi szenvedünk, megindul erőtlenségeinken. Az eredeti szöveg a „szümpátia”, vagyis szimpátia szót használja. Amikor pedig ő szimpatizál, vagyis együtt érez velünk, az nem üres frázis. Inkább emlékeztetés: ő már előre odakötötte a kötelet a hajótörzsre, hogy amikor darabokra hullunk kínjainkban, az ő kezébe essünk. Védelembe.

A valóságban nem kötél, hanem fa és szeg. Ezek hordozták akkor és ott a segítséget számunkra. A fa, ami a testét tartotta. A szegek, amik rögzítették. És ő szenvedett. Szenvedett, hogy a mi kínjainkra előre készen legyen a segítség. A védelem, ami nem engedi, hogy örökre darabokra hulljon az életünk. Amikor esünk, az ő kezébe esünk. Ő ölel körül – szeghelyes kezével –, hogy aztán újra összerakjon.

Szakaszunk így fejeződik be: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” A kegyelem trónusa stabilan, szilárdan és örökösen létezik. Jézus, az igazi főpap uralkodik rajta. Ő, aki ismeri szenvedéseinket, és megindul rajtunk a szíve. Ingyen adja azt a kegyelmet, amiért ő mérhetetlenül drága árat fizetett ki a kereszten. Amikor életünk viharaiban mi szétesünk és darabjainkra hullunk, ő kegyelmével jelen van, mert segítségre van szükségünk. Ámen.