A post-it cédulák mögötti Istenről

Igehirdetés Nemesszalókon és Nyárádon, a Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnapon, 2016. június 5-én, valamint Nagyalásonyban, 2016. június 12-én.

Alapige:
Ézs 5,1-5

Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz. Tanúvá tettem őt a népek között, fejedelemmé és parancsolóvá a nemzetek fölött. Te pedig olyan népet hívsz, melyet nem is ismersz, és olyan népek futnak hozzád, amelyek nem ismertek: Istenedért, az Úrért, Izráel Szentjéért, aki dicsővé tesz téged.

A kép forrása itt található

Ma a post-it cédulák mögötti Istenről gondolkodunk. A fiatalabb generáció minden bizonnyal pontosan tudja, mi az a post-it, de az idősebb generáció kedvéért hadd álljon itt, hogy ezek azok a vagy halványsárga, vagy élénk, neonos színű jegyzetlapok, amiknek a teteje ragacsos. Oda lehet ragasztani őket egy másik papírra, a hűtőajtóra és mindenféle felületre. Nem hagy nyomot, de (többnyire) a helyén marad. Leginkább olyan dolgokat írunk rá, amiket nem akarunk elfelejteni.

Mi azonban az emlékeztetés mellett most úgy is beszélünk róla, mint amivel meg lehet jelölni valamit. Átvitt értelemben: amikor valakire címkét aggatunk, hogy ő ilyen és ilyen, és az rajta marad. Vagy amikor miránk aggatnak ilyen címkét…

A post-it cédulák mögötti Istenről gondolkodunk ma. A címkéink által eltakart Istenről. De nézzük először a bibliai alapigét, amiből kifakadt ez a gondolat!

Ézsaiás próféta könyvének utolsó harmadából hallottuk (olvastuk) az igét. Az utolsó harmad azért fontos, mert minden harmad más történelmi időről szól. Az ún. babiloni fogság előtti időről az első, a fogság idejéről a második, a hazatérésről pedig a harmadik, utolsó rész beszél. A mai igénk így a szabadulás örömhírétől és a beteljesedéstől van átitatva.

Ez a mi szakaszunkban Isten hívó szava által szólal meg. Elkészített mindent, és alig várja, hogy az emberek élvezzék ezt. Ézsaiás a piaci árus módján tárja elénk: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért!”

Vegyétek, egyétek! Számunkra ott visszhangoznak ebben a jézusi szavak, az ostya és a bor felett, az utolsó vacsorán. Jöjjetek, vegyétek és egyétek azt, ami az életeteket jelenti! Jöjjetek, mert mindent kitaláltam értetek, elkészítettem a szabadulást, az örömöt, a szükségeitek betöltését, sőt még azon túl is annyi mindent, amennyit el sem tudtok képzelni! Jöjjetek, mert megígértem nektek, és be is teljesítem! Az élet teljes gazdagságát szeretném megadni nektek.

Erről beszél Ézsaiás. Itt van Isten, aki ingyen akarja ideadni azt, amit elkészített. Aztán ezt mondja: „Te pedig olyan népet hívsz, amelyet nem ismersz.” Vagyis ott áll Isten a kész ajándékkal, de mi valami miatt nem vagyunk hajlandóak elfogadni ezt, inkább mindenféle pótlékokhoz megyünk helyette.

De miért tesszük ezt? Miért vagyunk nyitottabbak valami töredékesre, amikor a legteljesebb, legjobb és legnagyszerűbb is a miénk lehet? A vakond ásója című vicc kiválóan leírja ezt.

Nyuszikának szüksége lenne a vakond ásójára. Úgy dönt, hogy átmegy hozzá, és kölcsönkéri tőle. De eszébe jut, hogy a vakond olyan, hogy biztosan nem adja oda neki. Úgyhogy el sem indul. Az ásó azonban továbbra is kell. Gondolkodik, gondolkodik. Hátha mégis odaadná a vakond. Elindul. Amikor azonban félútnál tart, ismét rájön arra, hogy „Á, ennek semmi értelme!”. Hazamegy. Ásója azonban még mindig nincs. Ismét nekigyürkőzik hát később, és elindul. Megáll a vakond ajtajában, és bekopog. Mire azonban a vakond kinyitja az ajtót, ismét rájön, hogy amilyen a vakond, ennek semmi értelme. Így amikor az ajtó nyílik, ezt mondja a vakondnak: „Cseszd meg vakond az ásódat!” Ezzel sarkon fordul és hazamegy. A vakond pedig áll az ajtóban, és nem ért semmit…

Nekünk most az a lényeg ebből, hogy miért döntött így végül nyuszika. Abban biztosak lehetünk, hogy a történet korábban kezdődött. Minden bizonnyal volt már nem is egy rossz tapasztalata nyuszikának. A vakond nem adott kölcsön valamit? Puff, itt egy post-it cédula a vakond képzeletbeli alakjára, hogy ő „szemét, nem ad kölcsön”! Aztán valamikor nem köszönt neki. Puff, itt is egy post-it cédula a vakondra, hogy „figyelemre sem méltat”! És volt olyan is, hogy másoktól hallott negatív dolgokat a vakondról. Puff, számost post-it cédula a vakondnak! Jól felcímkézte tehát magának, hogy milyen a vakond. Amikor el sem indult, aztán félútról visszafordult, majd kérdés nélkül, a semmiért ledorongolva otthagyta nyuszika a vakondot az ajtóban, a post-itek miatt tett így. Mert ha ilyen és ilyen a vakond, akkor nem fogja odaadni az ásóját.

Kicsi korunktól halljuk, hogy Isten létezik. Innentől gyűjtjük képzeletbeli alakjára a post-iteket. „Legyél jó, mert különben nem hoz ajándékot a Jézuska!” – aha, egy cédula Istenre, hogy ő csak a jókkal foglalkozik. Ha rossz voltam, felesleges strapálnom magam, úgysem áll szóba velem. Aztán: „Ha én nem is látom, hogy rosszalkodtál, Isten látni fogja! Őt nem vered át!” – hm, egy cédula arról, hogy bármikor kikaphatok. Ha a szüleim nem is látnak, ő igen, és majd büntetést kapok.

Vagy: „A nagymama már Istennél van a mennyországban. Nem tudsz többé találkozni vele.” – vagyis: ne szeressem túlontúl Istent, mert akit nagyon szeret, az meghal. És ráadásul ő sem szeret engem, máskülönben nem vette volna el tőlem a nagyit. És így tovább. Jönnek sorra a betegségek, tragédiák, megpróbáltatások és mindenféle téma. Gyermekként és felnőttként is. Isten pedig kapja sorban a cédulákat tőlünk.

A valláspszichológia ezt hívja személyes istenképnek. Nem Istent ismerjük – a maga valóságában –, hanem azt a képet, amit az átélt tapasztalataink alapján kialakítottunk róla. Képiesen mondva: nem őt látjuk, hanem a ráaggatott post-iteket.

Ő viszont ott van ezen cédulák alatt, mögött. Attól, hogy mi mit gondolunk róla, ő független. Attól, hogy mi ráaggatunk valami miatt egy címkét, ő még nem lesz olyan. Minket azonban emlékeztetni fog, és eszerint ítéljük meg. Ezen a ponton lehet mondani, hogy „De hát nekem nem jutnak ilyenek az eszembe!”. Ez így van. Nem gondoljuk végig mégis! Olyanok ugyanis, mint azok a riasztók, amik betörés esetén helyben nem adnak ki hangot, azonban riasztják a központot. A mi céduláink is ilyenek. Aktívan nem, vagy alig-alig vesszük észre őket. Azonban amikor egy-egy élethelyzet felmerül, névtelen riasztást küld bennünk a cédula. Megállunk ennél a címkénél, és nem jutunk el „mögé”, hogy milyen is Isten.

De senki ne sajnálja Istent! Ő nem szorul rá! És ahogy mondani szokták, védőügyvédre sincs szüksége. Viszont magunkat sajnálhatjuk, hogy a címkézés miatt mennyi mindenről lemaradtunk már… Még akkor is, hogy járunk templomba, és van istenhitünk. Ugyanis ebben az esetben is vannak céduláink, amik miatt lemaradunk arról, amilyen a valóságos Isten. Elkészítette nekünk a legjobb és legteljesebb életet. Elkészítette a kegyelmet, ami segítség mindenféle tehertől.

Szeretett testvéreim! Bár nem beszéltem róla, valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott, hogy ugyan így mi is meg vagyunk címkézve másoktól, és akarva-akaratlanul mi is felcímkézünk másokat a post-itekkel. Sem minket nem látnak így teljes valónkban mások, sem mi nem őket. Csak a feliratoktól többé-kevésbé eltakart alakot. Szabad ezen a szálon is továbbgondolni az igét! És szabad közben bekukkantani az Istenről alkotott címkéink mögé is! Aztán egyszer csak elkezdeni leszedegetni őket…

Ezt madzagolta ma Isten a szívünkre: ő nem az a valaki, akinek mi gondoljuk a saját, sokszor fájó tapasztalataink alapján. Szeretné megmutatni, hogy milyen is ő valójában. Ámen.