Feszültség a szeretetben - Blokkol, vagy lehetőséget ad?

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, a Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnapon, 2016. szeptember 25-én.

Alapige:
Mt 22,34-46

Amikor a farizeusok meghallották, hogy [Jézus] a szadduceusokat elhallgattatta, összegyűltek. Egyikük pedig, egy törvénytudó, kísérteni akarta őt, és megkérdezte tőle: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.
Amíg a farizeusok együtt voltak, megkérdezte tőlük Jézus: Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia? Ezt felelték: Dávidé. Ő azt kérdezte: Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által urának, amikor ezt mondja: „Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet!” Ha tehát Dávid URának nevezi őt, miképpen lehet a fia? De senki sem tudott neki válaszolni egyetlen szót sem, és attól a naptól fogva senki sem merte őt megkérdezni többé.

A kép forrása itt található

Ma arról a helyzetről fogunk együtt gondolkodni, amikor feszültség jelenik meg a szeretetben. Látni fogjuk, hogy ez hol blokkol bennünket, hol pedig lehetőséget ad számunkra valami újra, valami jó fordulat lehetőségére. De mitől függ ez? Nos, nem a jó szerencsétől, sem attól, hogy mit dob a gép…

Alapigénk Máté evangéliumának utolsó harmadából való. Jézus már bevonult Jeruzsálembe, és valamikor virágvasárnap és nagycsütörtök között vagyunk. A nagypénteki sokk és a húsvéti csoda értetlensége már ott feszül a levegőben. Máté elbeszélése szerint

Jézus egy nagy, összefüggő beszédet mond. Ennek első felét a tanult zsidó vezetőktől jövő támadás határozza meg. Elsőnek odamegy hozzá egy farizeus. (Most nem tértünk ki arra, hogy ki kicsoda közülük.) Kóstolgatja. Próbál fogást találni rajta. Amikor ez nem sikerül, akkor másodiknak egy szadduceus kérdezi. Amikor ő is hoppon marad, akkor egy törvénytudó érkezik. Ez pedig már a mi alapigénk. A törvénytudó erre az akkor sláger-kérdésre keresi a választ: Melyik a nagy parancsolat a törvényben?

Jézus erre látszólag sablon választ ad. Két részét idézi a Tórának, Mózes könyveinek: „»Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlít ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.«” Ez eddig pontosan az, ami a törvénytudó számára is az elfogadható válasz. Bár feszülten várta Jézus szavait, ezen a ponton váratlan nyugalom érkezik. Jézus azonban hozzátesz egy mondatot, ami merőben új: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” Vagyis kijelenti, hogy maga ez a mondanivaló tartja a teljes ószövetségi írásokat. Ezzel visszatér a feszültség a beszélgetésbe.

Sőt! Jézus – tőle szokatlan módon – ellentámadásba megy át a zsidó vallás vezetőivel szemben. Most ő kérdez. Pontosabban provokál. „Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia?” Ők pedig a sablon választ adták: Dávidé. Vagyis Dávid leszármazottja. Itt már szorul a hurok. Jézus ugyanis többször világossá tette előttük isteni létét. Krisztusi mivoltát. Az ott lévők pedig pontosan tudták, hogy a názáreti Jézus Dávid király leszármazottja.

De Jézus tovább gerjeszti a feszültséget. A 110. zsoltárt idézi: „Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által urának, amikor ezt mondja: »Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet!« Ha tehát Dávid Urának nevezi őt, miképpen lehet a fia?” Jézus kérdéséhez nekünk már segítségre van szükségünk. Nem csak arról van itt ugyanis szó, hogy az úr hogyan lehet fiú? A pattanásig feszült idegeket az adja az ott lévőknek, hogy ugyan azt a szó szerepel itt az úrra, mint Istenre. Vagyis Jézus rámutat arra, hogy a Messiás maga is Isten. A zsidók azonban emberként várták.

Ezen a ponton leblokkolnak. Megértik, hogy Jézus a saját messiási mivoltáról beszél, és megértik, hogy a zsoltár szent szövege szerint isteni mivolta is van. Ezt azonban már nem tudják elméjükkel befogadni. Elfogy a szavuk. Ahogyan pedig Máté írja: „attól a naptól fogva senki sem merte őt megkérdezni többé”.

Ahogyan az igehirdetés elején elhangzott, arról a helyzetről gondolkodunk ma, amikor feszültség jelenik meg a szeretetben. Bár a mi 21. századi fülünk alig hallja, végigvettük, hogy mennyire tapintható ez alapigénkben. De hogyan lehetséges feszültség a szeretetben? Hiszen Jézus szereti az ellenségeit is. Vagy nem? És hogyan lehet eszköz a provokáció és a nézeteltérés a szeretetben? Hiszen Jézus a szeretet kettős parancsolatáról beszél. A konklúziót röviden így tudjuk levonni: valamit félreértünk a szeretet körül. De fejtsük ki ezt!

A félreértésünk alapja többnyire a szeretethimnusz: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, […] nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” Pál apostol azonban Isten szeretetéről beszél. Ő nem rója fel nekünk a rosszat, ő türelmes hozzánk, és így tovább. A görög szöveg világosan megmutatja, hogy ez az agapé, vagyis ahogyan Isten tud szeretni bennünket. Mi emberek azonban máshogy működünk. Ha így akarunk élni, akkor az elfojtás lesz. Eltitkoljuk a valós feszültségünket, és csak nagyobb károk keletkeznek.

Jézus nem ellenségeskedéssel, hanem szeretettel gerjeszti a feszültséget. Lehetőséget ad ezáltal a jelenlévőknek, hogy átgondolják és átdolgozzák az eddigi felfogásukat. Ha jól emlékszem, tíz-tizenöt éve nagy divat volt egy olyan mágneses dísztárgy, amin huzalokon golyók voltak. Ha elindítottuk az egyik oldalról, akkor ugyan azt a mozdulatot, vagy mozdulatsort folytatta egészen addig, ameddig bele nem nyúltunk. Jézus ezt teszi. „Belenyúl” a farizeusok, törvénytudók és szadduceusok gondolatvilágába, hogy az állandó, rögzült gondolatmenetükből kizökkentse őket.

A válaszreakció kétféle lehet. Az egyik a leblokkolás. Megértjük, hogy ami elhangzott, annak mi az üzenete. Ez viszont olyan hatást gyakorol ránk, hogy lezárunk. Becsukódunk minden más benyomás elől, és falakkal védjük az addigi gondolatunkat. A másik pedig az, hogy megteremti egy egészen új gondolatmenet kezdetét. Lehetőséget ad arra, hogy változtassunk. Mint a mágneses szerkezet esetében, ahol bele kell nyúlni ahhoz, hogy megváltozzon az addig állandó mozdulatsor, jelen esetben gondolatsor.

Nincsen olyan azonban, hogy valaki mindig lezár, és más valaki mindig él a teremtő feszültség lehetőségével. Olyan van csak, hogy hol így, hol úgy reagálunk. És olyan, hogy ha dolgozunk rajta, akkor egyre többször és többször tudunk már esélyt adni annak, hogy a feszült helyzet valami jót hozhat. Vagy egyenesen azért történik, hogy jó születhessen belőle.

De mitől függ az, hogy hogyan reagálunk? A saját élettörténetünktől. Amiben megsérültünk, abban be fogunk zárni, le fogunk blokkolni. Amiben viszont nem esett komoly sérülés rajtunk, abban nyitottak tudunk lenni, és van esélyünk arra, hogy jóra fordítsuk a feszültséget. Ebből az következik, hogy akkor tudunk egyre többször és többször lehetőséget látni a feszültségben, hogyha gyógyulnak a kapott sebeink az élettörténetünkben. Ezzel visszaértünk Jézushoz. Sebzettségünk gyógyítójához. Hozzá, aki végtelen szeretetében nem rója fel nekünk a rosszat, nem hagy bennünket változatlanul, és mindig újabb és újabb esélyt ad a gyógyulásra.

Szeretett testvéreim! Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha feszültség van a szeretetben, akkor nincs is igazán szeretet. És nyelnünk, nyelnünk, nyelnünk kell a békesség érdekében. A feszültség azonban ezzel szemben a szeretet természetes velejárója. Lehetőség arra, hogy ne leblokkoljunk és falakat építsünk, hanem teremtő feszültség legyen nekünk, ami valami újat, csodálatosat és gyógyítót hív életre bennünk. Ha nyitottak vagyunk Jézusnak ezekre a feldobott labdáira, akkor gyógyítani tud bennünket. Végtelenül szeret bennünket. Ámen.