Miért szeretjük "az ember" megfogalmazást?

A kép forrása itt található

Igehirdetés 2Sám 12,1-15a alapján

Ma arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért szeretjük annyira „az ember” megfogalmazást. Az olyan szófordulatokra gondolok, mint amikor azt mondjuk, hogy „hát ugyebár az ember már csak olyan”, vagy „nem tudja az ember, mit csináljon”, no meg „fontos az embernek, hogy ez meg ez így legyen”. Közben pedig arról van szó, hogy nem az ember olyan, hanem én vagyok olyan. Nem az ember nem tudja, hanem én nem tudom, hogy mit csináljak. Nem az embernek fontos, hanem nekem fontos, hogy valami így és így legyen.

A lélektan következetesen odafigyel arra, hogy ne használjuk ezt az „emberes” általánosítást. Akik pedig az önismeret tudatos útjára lépnek, tudatosan kijavítják magukat. Ez eleinte viccesen dühítő helyzeteket szül, amikor elmondjuk „emberes” megfogalmazással, majd megállítjuk magunkat, és elmondjuk egyes számú „én” megfogalmazással ugyan azt. Aztán idővel már ritkán kell csak javítani.

De miért fontos ez? Miért ne lehetne csak úgy simán „emberezni”? És egyáltalán miért szeretjük annyira ezt a megfogalmazási formát? Erre keressük ma a választ Dávid király, Nátán és Betsabé története nyomán.

Először némi ismétlés, a régvolt hittanórák okán.

Dávid király igazságos és istenfélő király volt. A mostani szakasz azonban a szennyesét teregeti ki. Az előző fejezet arról szól, hogy bár az akkori kor szerint több felesége is van, megtetszik neki egy Betsabé nevű házas asszony. Elcsábítja őt, majd kiderül, hogy teherbe esett. Dávid ekkor Úriást, Betsabé férjét megöleti. A katona Úriás felettesének azt a parancsot adja, hogy a csatában a legelső sorba állítsa. Dávid hideg számítása pedig bejön. Betsabé özvegyen marad.

Dávid mindent alaposan kitervelt és elrendezett. Ki sem kell tudódnia a dolognak. Az előző fejezet legutolsó mondata azonban ez: „De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” Olyan ez a mondat, mint egy baljós jel egy könyvben, vagy filmben. Tovább fog még menni ez a szál. És valóban. A következő fejezetben – ami a mi alapigénk – Nátán, Dávid király udvari prófétája, bemegy urához. Isten küldi őt oda, ő pedig engedelmeskedik neki. Egy történetet ad elő, ami teljesen valósághűen hangzik. Tudni kell, hogy a királynak kötelessége volt a szegényt éppen úgy megvédeni, mint a gazdagot. Az igazságszolgáltatás nevében hallgatja hát a történetet.

Volt két ember. Az egyik ember gazdag, a másik szegény. A gazdagnak sok-sok állata és java volt, a szegény embernek viszont csak egy báránykája, amit pénzen vásárolt. Ez a bárányka a családdal együtt élt, nagy szeretetben. Amikor a gazdagnak vendége érkezett, a kor szokásjoga szerint kötelező volt vendégül látnia a jövevényt. Zsugori volt azonban. Bár számos jószága volt, mégis a szegény ember egyetlen báránykáját vette el és vágatta le. Dávid király erre „nagy haragra lobbant ez ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette! A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette, és mivel könyörtelen volt.”

És lám! Megszólal „az ember” kezdetű általánosítás, és Dávid logikusan és igazságosan képes döntést hozni. Ám ekkor Nátán próféta az általánosításból átvált egyes számba. Ezt mondja a szegény udvari próféta a királynak: „Te vagy az az ember!” És fejére olvassa – Isten nevében – Dávidnak a Betsabé megszerzéséért elkövetett bűneit. Ekkor következik számunkra a legszörnyűbb rész. Nátán kimondja, hogy a gyermeknek meg kell halnia, és így is lesz. Bár később újra gyermekük lesz, méghozzá a későbbi király, Salamon származik az ő házasságukból, a mi szemünkben és szívünkben döbbenetes ez az ítélet. Miért a gyermeknek kell meghalnia? És ezen a ponton, amikor nagy hévvel elkezdünk reagálni erre, csak úgy záporoznak az általánosító mondatok. „Hát az embernek a gyermeke a legfontosabb!” „Hogy bírja elviselni ezt egy ember?” „Miért kell az embernek ennyit szenvednie?” És így tovább.

Dávid azonban máshogyan reagál. Négy szót mond mindössze: „Vétkeztem az Úr ellen.” Majd böjtölni kezd. Úgy is mondhatnánk, hogy Nátánnak a „Te vagy az az ember!” mondatára ő így reagál: „Igen, én vagyok az az ember.” „Az ember” általánosítás, a történetben elhangzó példázat mögött én állok. Rólam szól. Az én vétkemet tárja fel. És az én fájdalmamat vetíti előre.

Azért szeretjük az „emberes” általánosítást, mert érzelmileg távolságot tudunk tartani. Van az a közösségi játék, amikor egy ajándékdobozban egy ártatlan, de azért pukkanó-füstölő bomba van. Megy körbe, és válaszolni kell a kérdésekre. Aki jó választ adott, továbbadhatja. Mindenkinek az a célja, hogy ne az ő kezében robbanjon fel. Ha pedig mégis, hát kinyújtják a kezüket, hogy legalább minél messzebbről történjen meg. Ilyen az „emberes” általánosítás. Hadd toljam minél messzebb magamtól! Hadd fájjon kevésbé! Hadd ne kelljen rájönnöm, hogy mit hordoz számomra az a mondat, az az érzés!

Ismerjük azt a helyzetet is, amikor magunkban kimondunk valami vagy nagyon örömteli, vagy nagyon nehéz dolgot. Eddig minden rendben is van. De amikor először kimondjuk hangosan is, hirtelen sokkal nehezebb és megindítóbb lesz. Akár el is sírjuk magunkat, holott belül, a gondolatainkban már semmi ilyesmi nem volt. De más belül gondolni, mint hangosan kimondani. Az olyan valóságos…

Ugyan ez a különbség „az ember” általánosítás és a magam nevében beszélés helyett. Amikor a lélektan arra törekszik, hogy az elhangzott „emberes” mondatot átfogalmazzuk, akkor hirtelen minden élesebb, valóságosabb és megfoghatóbb lesz. Ezzel már lehet dolgozni.

Dávid király szörnyű bűnt követett el. Bár istenfélőnek tartotta magát, mégis nem csak hogy elcsábította más feleségét, de meg is ölette a férjet. És mint aki jól végezte dolgát, élte tovább az életét. Mégis nagy királynak tartjuk őt. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy képes volt a prófétai szót magára vonatkoztatni. Nem bujkált hosszan „az ember” ártatlan általánosítása mögé. Rövid ideig persze szívesen nézte így a történetet, és tudta is mi a helyes, de utána hajlandó volt az „én” személyességével újra fogalmazni azt. Sőt! A fia halálakor sem általánosságokkal dobálózott, hanem megmaradt a személyességnél. Közel engedte magához a gyászt, és közel engedte magához Istent. Nátán ekkor ezt mondta neki: „Az Úr elengedte vétkedet, nem halsz meg.” És Dávid bocsánatot nyert.

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a történetek Jézus előttiek. Az ő születése, halála és feltámadása óta egészen máshogyan hangoznak. Dávid és Betsabé gyermekének meg kellett halnia. Azonban azóta meghalt Isten egyszülött Fia. Abban a személyességben szólít meg hát bennünket, hogy a mi bűneinkért az ő egyetlen Fia halt meg. Az Isten halt meg az emberért. Most pedig csak az Istentől való megkülönböztetést szolgálja „az ember” megfogalmazás. Mert nagyon is személyes üzenetet hordoz: az Isten halt meg értem. El akarja venni nem csak a bűneimet, de a fájdalmaimat és terheimet is.

Szeretett testvéreim! Vannak helyzetek, amikor könnyen fogalmazzuk úgy a mondatot, hogy „Én, én, én!” De a most végiggondoltakban az áll a szánkra, hogy „az ember”. Isten most személyesen megszólított bennünket. Ha a bűneinket érezzük előcibálva, az nem a szemrehányás élével történik. A kegyelem mozgatja a szálakat. Végre letehetjük őket. Ha pedig a fájdalmainkat is megmozdította, az sem a sebekben vájkálás miatt történik. Sokkal inkább a gyógyítás ajándékáért. Ekkora különbség van „az ember” általánosítása és az „én” személyessége között. Az egyik bujkálni, tagadni és titkolni hív. A másik gyógyítani, feloldani és megváltani. Melyikre vágyom? Ámen.