Test-kép-zavar

A kép forrása itt található

Igehirdetés 1Móz 2,4b-15 alapján

Ismét olyan gyönyörű igénk van, hogy olvadozhat tőle a lélek. Ismét legalább egy tucat igehirdetést tudnék írni róla, és ismét igaz, hogy most is tartom magam azért a keretekhez... De könnyen mondhatják/gondolhatják azt, hogy „Mi ebben a szép? Néhány sor múlva csúnya vége lett…” Jogos a kérdésbe bújtatott kétely! Mint mindig, el is visz minket egy fontos momentumhoz: állandóan a bűnesettel összefonódva nézzük. Az ezzel a baj, hogy Isten szándékát nem vesszük észre. Éppen ezért mi most azzal az alapállással fogunk dolgozni, hogy csak az eddigieket nézzük a teremtésből, és nem nézünk el a tiltott gyümölcsös történetig. Arra fogunk figyelni, hogy Istennek mi volt a szándéka. A központi gondolatunk egy hármas szóösszetétel lesz: test-kép-zavar.

Igénkben azt hallottuk a teremtéstörténet nagy egészéből, hogy a puszta földre először az embert teremtette meg Isten. Ezután ültette az Éden kertjét, benne mindenféle növénnyel és állattal, valamint egy folyóval, ami aztán négy ágra szakadt. Két különleges fát is elhelyezett a kertben: a jó és a rossz tudásának fáját, illetve az élet fáját. Utóbbiról szabadon lehetett enni!

Eszerint a leírás szerint tehát először a föld létezett, majd a föld porából az ember. Az ószövetségi héber nevek ugyebár ún. beszélő nevek. Ez most is így van. Ádám – „ádámá” – eredetileg nem tulajdonnév. Kettős jelentése van: föld és ember. Vagyis az „ádámát” megformálta az „ádámából”. A földből földet formált. Gyönyörű a magyar és a héber nyelv tehát együtt. A Föld nevű bolygón, a földből, megformálja Isten a földet, ami emberré lesz. Éppen ezért aztán földnek és embernek is hívják, vagyis Ádámának, Ádámnak.

Izgalmas észrevennünk azt, hogy Isten ebben a néhány versben folyamatosan öntöz.

Amikor volt már föld, akkor forrás (pára) fakadt fel belőle, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. Vagyis élettel itatta át. Édenből egy folyó fakadt aztán, ami a kertet öntözte, illetve négy ágra szakadt: a Pisón, a Gihón, a Tigris és az Eufrátesz folyóra. Ha ezeket térképre visszük, akkor azt látjuk, hogy az akkor ismert világ egészét ezek a vizek öntözték, vagyis Édenből jött az öntözés, az eredet.

Van még egy rejtett öntözés benne. Miután pára szállt fel a földről, ami megöntözte a felszínét, ebből az életet hordozó földből formálta meg Isten az embert. A megformált testbe pedig belelehelte az élet leheletét az orrán keresztül. Így lett az ember élőlény. Vagyis a megformált testet lélekkel, élettel öntözte meg. Ahogyan a földnek párát adott, a testnek leheletet, vagyis a lényét, lelkét.

Attól él tehát a testünk, hogy megöntözte az élet leheletével a Teremtő. És itt még valamire felhívnám a figyelmüket. Egészen eddig a szavával teremt Isten. Mond valamit, és úgy lesz. Itt pedig mondhatni bekoszolja a kezét azért, hogy megteremtse az embert. És tudjuk, hogy nem ez az utolsó, amikor ezt megteszi… Lehajol még végtelenszer a porba, és kiemeli, felemeli belőle az embert. Minket.

Ezzel el is értünk a központi gondolatunkhoz: test-kép-zavar. Hármas szókapcsolat. Testkép – képzavar – testzavar. Mindegyik ott húzódik az életünkben, és valóban rengeteg bennünk a zavar. Nemes Ödön jezsuita szerzetes egy nagyon megindító cikket írt az Embertárs folyóiratba. Őszintén leírja saját megpróbáltatásait és fejlődését a testével kapcsolatban. A sajnos klasszikus eset történt vele: egyszer csak rákot diagnosztizáltak nála. Az is kérdés volt, hogy életben fog-e maradni. Sok évvel később – legyőzve a betegséget –, ebben a cikkben foglalta össze azt, hogy hogyan vált ez a krízis lehetőséggé és ajándékká, hogy végre összhangban legyen a testével, és a testén keresztül még közelebb Istenhez. Ezt írja: „Testem azt mondta nekem: »Csak dolgoztál, egyáltalán nem törődtél velem. Nem társad voltam a munkában, hanem igavonó állatod.«”

A testünknek azt tűzzük ki célul, hogy alkalmas legyen arra, amire akarjuk. Ha pedig nem alkalmas, akkor módosítunk rajta (gyógyszerekkel, beavatkozásokkal, túlhajszolással, stb.). Sajnálatos módon mi, keresztyének is hibásak vagyunk ebben. Valahogy azok a hangok váltak hagyománnyá az egyházban, amik azt mondták, hogy a test nem más, mint sanyargatásra való, gyarló eszköz, amin győznünk kell ahhoz, hogy Istenhez tartozhassunk.

Az egyik gyökere valahol ott található ennek, hogy uralkodjunk a testünk felett. Itt fontos fordulóponthoz értünk. Az uralkodás ugyanis azt jelenti a Bibliában, hogy ránk van bízva valami/valaki, mi pedig felelősek vagyunk érte. Nem elnyomnunk kell, vagy kizsigerelni, hanem egységben, együtt munkálkodni vele, illetve érte.

A félreértés másik gyökere pedig a szimbólumrendszerben található. Az Újszövetség keletkezésének korában (leegyszerűsítve) a jó szimbóluma a lélek, a rosszé pedig a test volt. Tehát ha rossz késztetésről volt szó, akkor testet mondtak rá. Az egyházi nyelvben pedig így hagyományozódott tovább. Viszont! A mi világunkban azt tudjuk, hogy a lelkünk sérüléseiből fakadnak a nehézségek. Tehát nem a testünkből fakad a gyengeség, hanem a lelkünkből. A két rendszer pedig találkozik, és a lehető legrosszabbul sül el: a lelkem sérülései miatt a testemet sanyargatom, a testem pedig egyre alkalmatlanabbá válik emiatt, és állandóan sanyargatja a lelkemet is.

Isten a saját kezével formálta meg a testünket. Hogy lehetne megvetendő az, amit ő teremtett? Ráadásul méltónak találta arra, hogy benne lakjon a lelke, így belénk lehelte. Pál apostol egyenesen azt mondja, hogy a testünk a Szentlélek temploma. És mit érdemel a Szentlélek temploma? Azt, hogy addig zsigereljük, amíg bírjuk? Azt, hogy a céljaink érdekében tönkretegyük?

Az uralkodás alatt felelősséget ért Isten. Felelősek vagyunk a testünkért. A mi felelősségünk az, hogy hogyan gondozzuk, hogyan állunk hozzá, hogy mit teszünk, vagy mit nem teszünk meg vele. Könnyű azzal dobálózni, hogy „Ha beteg lettem, hát ezt adta az Isten…”! Miért, azt is akarta, hogy atombomba, világháború vagy megannyi egyéni tragédia legyen? Nem. Viszont megengedte a tetteink következményeit. A testünk sokkal inkább hangszer Isten kezében. Megannyi rezdülésével megannyi üzenetet küld nekünk rajta keresztül. Mintha a telefonunk kiírná, hogy „Alacsony akkufeszültség. Tegye töltőre a készüléket.” Isten is üzen nekünk a testünkön keresztül. „Fáradt vagy. Pihenjél!” „ Valamit nagyon a szívedre vettél, bár tagadod maga előtt is.” „Ez most nagyon felzaklatott. Beszélhetnénk róla.” És így tovább.

Azt mondtuk, hogy nem a bűneset felől nézzük a történetet, hanem önmagában. Hát tegyük ezt! Isten megalkotja az Éden kertjét, telis-tele élettel. Ott él benne az ember, az élet leheletével a testében. Mindaz, ami itt történik, Isten szándéka. Az, amiért megteremtett minket, embereket. Szellős alkonyatkor járni-kelni akar a kertben, ahol velünk, az emberrel beszélgethet. Ahol nem bújunk el előle, és nem ijedünk meg tőle. Ahol egységben élünk vele, a természettel, a belső világunkkal és a testünkkel.

Most viszont végül bekapcsoljuk ide a bűneset történetét is, pontosabban a legvégét. Isten lángpallosú angyalokkal zárta le az Édent Ádám és Éva elől, hogy már ne szakíthasson az élet fájáról, nehogy örökké éljen. Büntetésnek gondoljuk. Közben mekkora kegyelem! Lezárja az élet fájához vezető utat, mert akkor a világban elszabadult rosszal és gonosszal élnénk örök életet. Örök poklot. Az élet fáját máshogyan ülteti el a világunkban. Önmaga isteni lényég, Jézust szegezik fel rá. Kereszt formájú lett az élet fája. Aki erről „szakít”, az már nem a rossz, hanem a jó világában élhet örök életet. Micsoda kegyelem hát, hogy Isten elzárta előlünk azt az utat! A legjobbra vezetőt megnyitotta vele.

Test-kép-zavar. A saját képére és hasonlatosságára teremtett meg bennünket. Nem csak a lelkünket, a lényünket, hanem a testünket is. Ő maga formálta a két kezével, és az ő csodája, hogy a földből, a porból mindez létre jöhet. Ha nem gondozzuk, ha rossz gazdái vagyunk, és továbbra is félreértett módon uralkodunk rajta, akkor alkalmatlanná válunk megannyi mindenre, amit nekünk szeretne adni ajándékba. Szeretetét és segítségét ajánlja fel most nekünk, hogy leküzdhessünk a testképünk zavarait. Minél jobb, és minél mélyebb kapcsolatban leszünk a testünkkel, annál közelebb leszünk hozzá. Édeni közelségben. Ámen.