The winds of change - A változás szelei

"Amikor a változás szelei fújnak egyes emberek falakat építenek, mások szélmalmokat (szélturbinákat)." (kínai közmondás)
A kép forrása itt található

Igehirdetés Jer 29,1-4 alapján

Álltam a metróban. A peron végében várakoztam. Még nem indult be sem a nagy tömeg, sem a járatok sűrűsége. Nyugalom volt körülöttem. Becsukott szemmel élveztem a ritka budapesti csendet. Egyszer csak éreztem a jóleső szelet. Bele is fordultam, hogy szemből érjen. Egy idő után abbamaradt. Tudtam, hogy még az előző állomáson áll. Eltel két-három perc, és ismét finoman elkezdett áramlani a levegő. Fokozatosan erősödött, majd amikor már azt éreztem, hogy alig lehetne fokozni, fázni kezdtem tőle. Felhúztam a kabátomat, ami addig túl melegnek bizonyult. De nem bántam a kellemetlenséget sem. Tudtam, hogy enélkül nem érhetnék célt. Egyszer csak abbamaradt a szél kellemetlen zuhataga is, és megérkezett, amire vártam.

The winds of change. A változás szelei. Emlékeznek a dalra? Nem egy mai darab, már csak a szövege miatt sem. „I followthe Moskva / Down to Gorky Park / Listening to the winds of change.” (A Moszkva folyót követem, le a Gorkij-parkig, hallgatva a változás szeleit.) A változás szelei. Ez lesz ma a központi gondolatunk. Szívünkben ezzel, és arcunkon a metró által maga előtt tolt levegővel indulunk útnak egy hihetetlenül különös és áldott útra Jeremiás prófétával.

Krisztus előtt 598-597-et írunk.

Amiről olyan sokáig beszéltek a próféták, megtörtént: Isten megengedte, hogy fogságba hurcolják népét. Az akkori kor legnagyobb uralma, a Babiloni Birodalom leigázta Isten választottait. A nép alsóbb rétegeit otthon hagyta, és a saját emberei közül tett vezetőket föléjük. A zsidók vezető rétegét ezzel együtt deportálta saját országába. Így valóban egyszerre sikerült megtörni az alsóbb és a felsőbb osztályokat is.

Isten azonban előre megmondta ezt. Hosszú-hosszú ideig beszélt a próféták által arról, hogy ha nem változtatnak, akkor ide fognak jutni. És nem változtattak. Azt szokták ilyenkor mondani, hogy jött az isteni büntetés. Pedig nem! Ha melegem van, lehúzom a kabátom cipzárját. Ha még nagyobb meleg van, le is veszem. Ha hűvösebb van, felveszem, és ha kell, fel is húzom a cipzárját. Alkalmazkodom a helyzethez. Isten is ezt tette, ezt teszi. Nem azért szolgáltatta ki a népet Babilonnak, mert büntetést kaptak, hanem mert ez volt a következő eszköz, ami az adott helyzetben megoldási lehetőség volt. Alkalom a változtatásra. Alkalom az észhez térésre. Alkalom arra, hogy végre mindent végiggondoljanak és átértékeljenek.

Jeremiás ennek az új helyzetnek az elején szól a néphez. Számos prófétatársát elhurcolták, de őt otthon hagyták az új vezetők. A szakaszból kiderül, hogy a babiloni követek megtették neki azt a szívességet, hogy elvitték a levelét a zsidókhoz. Ennek a szövegét hallottuk.

Mielőtt azonban megnézzük, hogy mit írt nekik, fontos tudunk, hogy milyen helyzetbe csöppentek. Azt már tisztáztuk, hogy a fogságba kerültek a vezető réteg tagjai voltak. (Ma úgy mondanánk, hogy a felső- és a középvezetés tagjai.) A fogság azonban nem börtönt jelentett. Azon a területen, ahol letelepítették őket, szabadon mozoghattak és élhettek. Nem hagyhatták azonban el az országot, és talán a tartományukat sem. Úgy mondja ezt a társadalomtudomány, hogy ideológiai foglyok voltak. Fizikailag szabadok voltak, de más módon mégis korlátozták őket.

Nemrég érkeztek még csak meg. Talán néhány hónapja, talán egy éve már. Még bíztak és kitartottak, hogy hamarosan vége lesz. Isten kiszabadítja őket innen, és összedől körülöttük a Babiloni Birodalom. Jeremiás erre írja azt nekik, hogy bár több próféta erről beszél nekik, ez nem igaz. Isten adta őket Babilon kezébe, és most ennek van itt az ideje. Építsenek házakat, házasodjanak, szülessenek gyermekeik, és fáradozzanak Babilon jólétén, mert attól függ az övéké is. Tehát rendezkedjenek be arra, hogy hosszú távon itt fognak élni. Konkrétan 70 évig. Vagyis a megérkezéskor felnőtt emberek már nem is fognak élni.

The winds of change. A változás szelei. Számunkra csak egy régies, klasszikusan bibliai hangulatú ige ez, akkor azonban forradalmi újítást hozott. Addig csak a jeruzsálemi templomban lehetett például gyülekezetként összegyűlni, és áldozatot bemutatni. Jeremiás levele pedig azt jelentette, hogy Isten megengedi azt, hogy ezt egy idegen országban is megtegyék ezeket. Így születtek meg a zsinagógák, és így alakult ki az a helyzet, hogy mára a jeruzsálemi templom majd’ 2000 éve elpusztult, és a zsinagóga-hálózaton keresztül maradt életben a hit-gyakorlásuk.

Forradalmi volt még számos részlet miatt Jeremiás levele, de nem térünk ki most ezekre. Inkább holisztikusan, átfogóan lélegezzük be az ebből áradó friss levegőt, a változás szelét. Azt jelentették a próféta szavai, hogy Isten nem akarja, hogy a megannyi hagyományba és szokásjogba beleragadjanak. Az is kiderül a szakaszból, hogy miért nem. Azok gyakorlása csak menekülés lett volna a valóság elől. A régi idők siratása, az önsajnálat, az áldozat-szerep és a bujkálás az elől, hogy jöjjön az életet hozó változtatás. Isten e helyett azt az utat mutatta meg nekik, ami elsőre fájdalmasabb, de hosszú távon mégis boldog életet hoz: a változást. Az új helyzethez való igazodást.

A második világháború után mi magyar és európai keresztyének is egyfajta fogságba estünk. A világháború után úgy állt talpra a hazánk és a kontinensünk, hogy a keresztyénség majd 2000 éves, többnyire virágzó világa hanyatlásnak indult. Fogságba kerültünk. Elfogadottabb ma buddhistának, hindunak vagy ateistának lenni, mint Jézus követőjének. Mi ez, ha nem fogság?

És vajon mi, akik ebbe a fogságba, ebbe a hanyatlásba születtünk, át merjük-e értékelni a világunkat? Jeremiáson keresztül ugyanis erre buzdítja Isten a fogságba kerülteket! Bele merjük-e fordítani az arcunkat a változás szeleibe, amik úgy érkeznek, mint a metró által maga előtt tolt levegő? Először még kellemesen simogat, aztán már kellemetlenül tolja ránk a túlságosan sok és hideg levegőt; a felfrissülés tornádóját.

Jeremiáson keresztül azt a forradalmi üzenetet küldi nekünk is Isten, hogy a fogság nem azért van, hogy elmerüljük a múlton való sajnálkozásban. Nem azért van, hogy sirassuk a régen voltat, és a klasszikus hagyományokhoz való ragaszkodás miatt kikerüljük azt a világot, amiben élünk. Vannak keresztyének, akik az elmúlt körülbelül 70 esztendőben megértették ezt. De a többség nem értette meg. Fenntartjuk a rég-volt világ díszletét, és az üres színfalak és jelmezek között forgolódunk értetlenül, csalódottan és reményvesztetten.

Magamban azt találom, hogy azért tettem ezt én is, mert azt hittem, hogy ez a hűség Isten ügyéhez. Most azonban azt mondja Isten, hogy nem a keretekhez kell hűnek lenni, hanem hozzá. Micsoda különbség…!

Azt üzeni nekünk, hogy abból fakad élet, hogyha alkalmazkodunk ahhoz az új helyzethez, amiben élünk. Tudom, hogy nagyon kényes kérdéshez vezet ez el, hogy hogyan és mennyire alkalmazkodjunk? De nekünk, akik csak most eszmélünk, még nem kell ott tartanunk, hogy hogyan tegyük meg ezt! Még csak állnunk kell a már egyáltalán nem kellemes, sőt hideg és préselő szélben, és megengedni magunknak azt, hogy hozzászokjunk ennek a gondolatához. Mert ijesztő. Rémisztő, hogy nem eszméltünk előbb, és belecsontosodtunk a hagyományainkba. Ijesztő, hogy Isten ettől az úttól akart megvédeni bennünket, mi pedig nagyon sokan beleszülettünk, és benne is maradtunk. Rémisztő, hogy a keretekhez voltunk hűek, és nem hozzá.

Izráelnek bejelentette Isten a 70 esztendőt. Nekünk nem. Talán csak véletlen, hogy közel 70 éve fogságban van a magyar és az európai keresztyénség. Talán nem. Talán nagyon közel van már a fogság vége. Talán még sok év áll előttünk. De ez teljesen mindegy most! Luther is írt saját korának babiloni fogságáról, ezzel a címmel. Hát mi is lutheri időket élünk! Nem csak reformáció 500 van…

Nem az a kérdés, hogy meddig tart még a mi fogságunk, hanem hogy mire használjuk fel az időt most, hogy tudatosult bennünk a jeremiási forradalmi üzenet. Először hagyjunk időt magunknak, hogyha „lesokkolódtunk”! Egyszerűen csak maradjunk benne a változás hideg szélviharában! Közben pedig dönthetünk. A friss levegőt hozó isteni utat választjuk-e a változással, vagy továbbra is elbújunk a rég volt korok dicső keresztyénsége és hagyományai mögött? Az egyik fejlődést, reményt, gyógyulást és növekedést hoz. A másik dohos levegőt, reményvesztettséget és bezárkózást. Az egyik az ígéretes jövőt, a másik a jövő helyett is csak a múlt fényképét hozza.

The winds of change. A változás szelei fújnak. Rajtunk áll, hogy elbújunk-e előlük a pincébe, vagy ott maradunk a peronon, és várjuk, hogy mi lesz ebből az új útból. Egy biztos. Amikor babiloni fogság van, akkor a fogság törvényeit kéri számon Isten. A fogság tőle jövő iránymutatása pedig a változás, a megújulás, a helyzethez való alkalmazkodás. Az, hogy ne a keretekhez, hanem hozzá legyünk hűségesek. Most már tudunk róla. Innentől izgalmas, hogy melyik utat választjuk… Ámen.