Bizonytalan várakozás a biztosra

A kép forrása itt található

Igehirdetés 2Pt 3,3-14 alapján

Májust írtunk. Egy kora reggelen álltunk ugyan azok a középiskolások a buszmegállóban, akik nap, mint nap ingáztunk a közeli város iskoláiba. De ez a nap más volt. Mindannyian ropogósra vasalt ünneplőben feszítettünk álmosan, kómásan. Egyszer csak megláttuk a buszt, ahogy messze a kanyarnál kifordult. Lassított. Aztán a sofőr széttárta a karjait, mutatta, hogy nem férünk fel. Gázt adott és elment.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel közöttünk. De jó! Haza lehet menni! Majd más díszíti a ballagók termeit, majd más elbúcsúztatja őket! Az osztályfőnök ezt meg fogja érteni. És mindenki boldogan, immáron az álmosság legkisebb jele nélkül indult haza. Kivéve engem. Én ott álltam a matrózblúzomban és a kétségbeesésemben. Én ugyanis aznap ballagtam. Velem mi lesz? Mobiltelefonom nem volt még, mint annyi más embernek akkor. És nem volt autónk, hogy a szüleimet megkérjem, vigyenek be. Latolgattam az esélyeimet. Aztán úgy döntöttem, ott maradok a buszmegállóban. Majd csak eljutok valahogy a városba, és el tudom intézni ballagás előtt azokat a feladatokat, amiket az egész osztály nevében én vállaltam magamra.

Egyszer csak felbukkant egy busz, amire nem is számítottam így hétvégén. Már messziről láttam, hogy a pesti járat az, ami nálunk soha nem áll meg. Rám egyáltalán nem jellemző módon integetni, hadonászni kezdtem a sofőrnek. Ahogy lefékezett és megállt a buszmegállótól távolabb, én még a nagy, vizes fűbe is örömmel gázoltam bele szoknyában, harisnyában és magas sarkúban is…

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján, a várakozásról szól igénk. Ez lesz a központi gondolatunk: bizonytalan várakozás a biztosra. Várakozás, mint a buszmegállóban, a ballagás reggelén. Bizonytalan és elbizonytalanító várakozás. De közben mégis ott van benne az egészen biztos: valahogyan el fogok jutni a saját ballagásomra. Bizonytalan várakozás a biztosra.

Ott folytatjuk, ahol a múlt héten abbahagytuk.

Akkor Pál apostol írt a thesszalonikai gyülekezetnek az őket foglalkoztató örökélet-várakozásról. Jézus mások eljöveteléről, amikor majd vége lesz ennek a világnak, minden elhunyt feltámad, és eljön végre Isten országa. Akkor elhangzott, hogy a tesszalonikai levél már olyan embereket érint, akik nem éltek Jézus korában. Mások már a kérdéseik. Most még inkább így van. Péter második levele az Újszövetség legfiatalabb írása. Valamikor Kr. u. 120-140 körül keletkezet, vagyis több mint 50 évvel az evangéliumok, és még több évvel Pál levelei után.

Jézus keresztre feszítése és feltámadása óta tehát 70-90 év telt el. Már egyáltalán senki nem él, aki tudna még mesélni nekik Jézusról. Csak az írások és a szájhagyomány van. Ezek pedig többek között arról szóltak számukra, hogy azonnal, illetve a közeljövőben, bármelyik nap visszajöhet Jézus, és elhozhatja az új eget és új földet. 70-90 éve álltak már Jézus követői a „buszmegállóban”, és nem jött az a „busz”…

A levél írója ekkor egy fontos mondatot jegyez le, amit azóta is sokat emlegetünk keresztyén körökben: „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap”. A relatív időt mi is ismerjük. Egy 10 perces szünet a munkahelyen vagy az iskolában csak egy szösszenet, de a boltban vagy a postán állva a sorban egy örökkévalóság. A pár pillanatnyi várakozás valakire semmi, de ha pár pillanattal késtük le a vonatot, akkor nagyon is sok. És sorolhatnánk tovább a példákat, amikor ugyan azt az időt végtelenszer nagyobbnak vagy kisebbnek érezzük. A levél írója ezt fedi fel titokként a kétsége esett címzettek előtt. A mi számunkra is relatív az idő. Hát még az isteni perspektívából! Sőt! A lassan 2000 éve az örökélet „buszmegállójában” álló keresztyénség azt a választ találta, hogy éppen az a jó, ha mindig úgy élünk, hogy ez bármikor, a mi életünkben eljöhet. Ha így hozzuk meg a döntéseinket.

Bizonytalan várakozás a biztosra. Bizonytalan, hogy mikor történik meg. Bizonytalan, mert a hosszú várakozásban mindent és mindenkit elkezdünk kétségbe vonni. Ismerős az érzés, amikor ott állunk valahol, és semmi sem utal arra, hogy tényleg most kell itt lennünk? Egy idő után elkezdjük kétségbe vonni, hogy mi jókor jöttünk-e, tényleg annyi idő van-e, stb. Mivel nem az történik, amire számítottunk, magunkat és minden mást is elkezdünk kétségbe vonni. A késlekedés elbizonytalanít minket. Így is, úgy is bizonytalanul várakozunk. Nem tudjuk az időt, hogy mikor fordul be az a valaki vagy valami a sarkon, és egy idő után semmi mást sem tudunk már.

Ez a várakozás azonban biztos is. Biztos, mert Jézus megígérte. Biztos, ahogyan a Messiás-jövendölések is sok száz évig hangoztak, és egyszer csak megszületett a Názáreti Jézus a betlehemi istállóban. Az időpontja és a születésének hogyanja kérdés volt. Bizonytalan. De az érkezése egészen biztos.

Elárulom, hogy mi történt volna, ha nem tartok ki a buszmegállóban a ballagásom reggelén. A rokonokat vártam volna meg, és épp csak a kezdés előtt becsúsztam volna. (Csak ugyebár az osztály nevében vállalt feladataim maradtak volna elvégezetlenek. Például csokor nélkül ballagott volna az osztályfőnökünk.) De most a példa kedvéért játszunk el a gondolattal, hogy nem értem volna oda egyáltalán a saját ballagásomra. És játszunk el azzal a gondolattal is, hogy váratlanul közlik velem, hogy így nem is érettségizhetek. Mert van az a helyzet, amit le lehet késni. Van az a jó, amire hogyha nem várjuk meg a bizonytalan és elbizonytalanító várakozást, akkor aki kimarad, lemarad…

Ilyen az örökélet „buszmegállója” is. Bizonytalanok vagyunk. 2000 éve állunk itt, gyakorló keresztyének. Megtehetjük, hogy elmegyünk, és nem várakozunk állandóan Jézus visszajövetelére, kétségbe vonva már az érkezését is. De aki kimarad, lemarad. Ő ugyanis egészen biztosan visszajön a földre, ahogyan meg is született ide. Az igénk írója pedig azt írja, hogy éppen azért várakozik még Isten ezzel ez eljövetellel, mert azt akarja, hogy mindenki ott legyen a buszmegállóban. Az ő „buszára” mindenki felfér. És azt a kegyelmet ajánlja nekünk, hogy még mindig ad időt, hogy mindenki „kiérhessen” ide. Hogy mindenkinek az örök életet adhassa ajándékba. Szeretetből várakoztat még minket. De ki tudja, meddig? Rajtam áll a döntés, hogy érdemes-e várakoznom. Ámen.