Mit csináljak a mocsárral az életemben?

A kép forrása itt található

Igehirdetés 1Pt 4,1-6 alapján

Van, aki felvállalja, van, aki takargatja. Van, aki beszél róla önmaga és mások érdekében is, és van, aki azt hiszi, hogy önmaga és mások érdekében sem szabad beszélnie róla. Találós kérdés is lehetne, hogy mi ez? Sok válasz létezhet rá. A mi mai válaszunk a mocsár. A lelkiállapotunk mocsara. Az, amikor érezzük, hogy süllyedünk egy posványos részen, ami a mocsaras tulajdonsága miatt túlontúl sokáig nem enged minket. Központi gondolatunk ehhez kapcsolódik: Mit csináljak a mocsárral az életemben?

Az ige, amiből kinőtt ma ez a mondanivaló, Péter első levelében található. A gyülekezetek születésének eleje-felé vannak. Az első, eufórikus időszak véget ért már, amikor friss megtértként úgy érezték, hogy az egész világot elbírják. De beköszöntöttek a hétköznapok, amik többek között magukkal hozták a hitükért kapott bántást. Nem csak direktben az üldözésekkel, hanem ebből a szakaszból az is megmutatkozik, hogy azért is, mert nem folytatják azt a dorbézoló életet, mint előtte. Megdöbbenve tapasztalják, hogy ebből is szenvedés nő ki.

Igénk a szenvedésről szól. Annak bizonyos szempontból vett eredetéről és tűréséről. Sőt! Annak egyetemességéről! Arról, hogy nem lehet nélküle élni, legalábbis földi, emberi testünkben. Függetlenül attól, hogy Jézust nagyon szeretjük-e, vagy nélküle élünk. Mi ennek a szenvedésnek a hosszú ideig tartó epizódjait mondjuk most mocsárnak. Később vissza fogunk még térni a szóhoz, de előbb begyűjtjük az ige munícióját.

Sokszor mondom, hogy nem elég önmagában nézni egy-egy szakaszt, mert a környezetéből kiemelve félreértjük. Most is ez a helyzet. Az elhangzott igénk első versében ez áll: „aki testileg szenved, az elszakad a bűntől”. Vagyis ez azt jelentené, hogy minden szenvedés pozitív, előre vivő. Ezt viszont rögtön meg tudjuk cáfolni. (A testi szenvedés itt az ebben a testben, a földi életben valóra vonatkozik.)

Előtte néhány verssel (3,17) azonban ez áll: „Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.” Vagyis lehet jót, és lehet rosszat cselekedve szenvedni. Lehet azért szenvedni, mert jót tettem, de ezért is lesz, aki belém rúg. És lehet azért szenvedni, mert valamit nagyon rosszul csináltam. Ez azt jelenti, hogy van negatív és pozitív előjelű szenvedés. A negatív előjelű az, ami elkap, mint egy örvény, és állandóan önmagát mélyíti. Nem csak rövid, de hosszú távon is egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. A pozitív előjelű szenvedés pedig az, amikor bár rövidtávon szintén mélyre kerülök, de ez szükséges ahhoz, hogy valamit megtapasztaljak és megtanuljak. Ide még vissza fogunk térni a mocsár képével.

A pozitív és negatív előjelű szenvedést pedig úgy is átfogalmazhatjuk, hogy van aktív és passzív szenvedés. A passzív az, amikor egyszerűen történnek csak velem a dolgok, amiknek passzív szenvedője vagyok. Ha pedig próbálok csinálni valamit, csak annál rosszabb lesz. Vagy nincsenek eszközeim a kiúthoz, vagy rosszakat, rosszul használok. Az aktív szenvedés ezzel szemben az, amikor nem pusztán belesodródom, hanem önként vállalom a nehéz időszakot. Aktív részese vagyok. Vannak is hozzá eszközeim – hogy mit kell ilyenkor csinálni –, és folyamatosan (aktívan) nyitott is vagyok az újabb és újabb eszközökre. Eszköz. Nem adottság. Vagyis tanulható, kutatható, fejleszthető. Nem eredendően van, hanem megdolgozom érte.

Péter ugyan erről ír: „Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől”. A „vértezzétek fel magatokat” ezt az eszközt, eszköztárat jelenti. Tudok tenni érte. Fel tudom vértezni magamat a szenvedés küzdelmében.

Vízkereszt ideje van. A magyar szó csak egyetlen szeletére vonatkozik az ünnepnek, Jézus megkeresztelésére. De ez hármas ünnep. A napkeleti bölcsek látogatásának, és a kánai menyegzőnek is az ünnepe. Mindegyik Jézus valamilyen szempontból hangsúlyos megjelenéséről szól. Megmutatja magát a világnak. Megmutatja magát nekem. Ezt jelenti az eredeti epifánia szó. És erről írt az előbb Péter: „Mivel tehát Krisztus testben szenvedett”. Vagyis megmutatta a szenvedést. Megmutatta, hogy ő, az Isten is szenved. Szenved emberi testben, de szenved Istenként is. Az Atyaisten nagypénteki gyászába az egész világ beleremeg. És a Szentírás a megmondója annak, hogy mennyire szenved amiatt is, ami nekünk fáj.

Jézus pedig különösen is hangsúlyozza, hogy a szenvedés aktív része az életünknek. Akkor ne legyünk keresztyének? Éljünk inkább a legalább pillanatokra lelket enyhítő kicsapongásnak, amiről Péter ír? Idézzük fel ehhez az előbb végiggondolt pozitív és negatív előjelű szenvedést! Így is, úgy is van szenvedés az életünkben. Nem lehet nélküle élni. (Annak meg pláne nem, aki magát és a környezetét is átveri ennek az ellenkezőjével.) De nem mindegy, hogy milyen íze, milyen illata van annak a szenvedésnek. Áporodott, dohos és bűzös-e, vagy friss, tiszta illatot és tartalmas ízt hoz-e. Péter ezt írja igénk végén: „de éljenek isten szerint lélekben”. Vagyis lehet a szenvedés közben is végig stabilnak, rendíthetetlennek és tiszta tüdejű embernek lenni.

Na most nézzük a mocsarat! A negatív előjelű, áporodott, dohos, bűzös levegőjű, passzív szenvedés olyan, mint amikor járunk-kelünk az életünkben, és hopp, egyszer csak egy mocsárban találjuk magunkat. Hol kapálózunk, és így még mélyebbre süllyedünk, hol mozdulatlanul szenvedünk benne. Nem látunk kiutat belőle. Fájdalomcsillapítózzuk mindenfélével a lelkünket, de csak még rosszabbul leszünk tőle. Igazából azonban nem tudunk semmit sem tenni, csak várjuk a végét. Mert egyszer csak mindig könnyebb lett idáig is. Aztán csak reménykedni tudunk, hogy legközelebb hosszabb időt tölthetünk majd mocsár nélkül.

A pozitív előjelű, friss, tiszta levegőjű, aktív szenvedés ezzel szemben olyan, hogy már a szélén felismerhetjük az előjelekből. Nem is megyünk tovább, hanem kicsit megállunk, megpihenünk. Ki azonban nem kerüljük, mert csak még nagyobba kerülnénk. Végiggondoljuk inkább, hogy „Na, megint itt van egy mocsár!” Nem kevésbé utáljuk, mint a passzívan szenvedők, de aztán amikor úgy érezzük, hogy eljött az idő, kibiztosítjuk a kötelünket, és mi magunk mászunk le rajta. Nem kötünk kompromisszumot: a legaljáig megyünk. Szörnyű érzés. De legalább senki nem kényszerített bele. Magunk jöttünk. De érezzük a biztosító kötelet. Ebbe kapaszkodunk. És bár az orrunk hegyéig sem látunk a mocsárban, tudjuk, hogy minden mocsár kincset rejt. Ezért jöttünk. Kérjük a kincsünket. És az állandóan fejlesztett eszköztárunk révén egyszer csak tisztul a mocsár. Ragyogóan tiszta víz lesz belőle. Mi pedig – fogalmunk sincs hogyan –, egyszer csak kint vagyunk már a stabil szárazföldön. Sokkal rövidebb időt töltöttünk benne, mint passzív szenvedéssel. De nincsenek illúzióink. Tudjuk, hogy sok mocsár vár még ránk...

Aki nem tud mit kezdeni Jézussal, az is tud aktívan, a mocsárba biztosító kötelet leengedve szenvedni. Akinek azonban Jézusért dobog a szíve, az sokkalta szélesebb eszköztárral rendelkezhet. Mindenféle jónak ítélt eszközt használhat, amit a nem gyakorló keresztyének, és ráadásul az övé Isten kegyelme. Az meg végtelen. J A mocsarat pedig tovább vizionálhatjuk olyan képekkel, mint hogy Isten tartja fent a biztosítókötelet. Vagy nem is kötél az, hanem a kereszt van a mocsár aljába állítva, és azon mászunk lefelé. Vagy a kötélen lemászva a lábunkkal kitapogathatjuk az ott fekvő keresztet, és ezen állhatunk, fekhetünk. És így tovább.

Minden mocsár kincset rejt. Akár aktívan, akár passzívan szenvedünk benne, nem azért van ott, hogy megszívasson bennünket, hanem azért, mert azt szeretné belekiabálni a szívünkbe, hogy „Figyelj csak! Hatalmas kincset találsz alattam!” Ezért van a szenvedés. Ámen.