Döntés a nézőpontról

A kép forrása itt található

Igehirdetés Lk 5,33-38 alapján

Ne aggódjanak, nem rontottam el az alapigét, hogy böjt után egy héttel a böjtről van szó! A magyarázat abban rejlik, hogy Jézust a böjtről kérdezik ugyan, de az ő válasza sokkal tágabb és bővebb ennél.

Nem szoktam túl gyakran latin kifejezésekkel dobálózni, de most megteszem, mert a magyar fülnek is ismerős lehet a mai vasárnap neve: Quasimodo geniti. Semmi köze nincs persze ennek a Notre Dame-i toronyőrhöz, hanem ő kapta innen a nevét. Péter első levelében található ez, ami latinból lefordítva így szól: „Mint újszülött csecsemők”. Hogy miért is? Azért, mert eleinte csak felnőtteket kereszteltek, méghozzá hosszú felkészítés után, húsvét ünnepén. Vagyis a keresztség által újjászült csecsemőkként éltek húsvét után. Ez az újdonság, az újban való részesülés, fontos útravaló lesz ahhoz, hogy megértsük az igét. Mindjárt el is jutunk a górcső alá vételéhez, de előbb még egy muníciót begyűjtünk. Mesélek valamit.

A héten történt. Boldogan autóztam az immáron tényleg megérkezett ragyogó, tavaszi napsütésben. Ahogyan azonban a még teljesen kopár fákat néztem, nagyon szürkének tűnt a világ. Tudtam én, hogy már kifakadtak a rügyek, de ez az autónyi távolságból még nem látszott. A tavasszal a lelkemben inkább szomorúnak hatott az összkép.

Hazafelé azonban mintha egy más világba csöppentem volna, pedig ugyan azon az úton jöttem vissza. Hátulról sütött – Mit sütött, izzott! – a lemenő nap. Sokféle felhő is volt, amik között úgy bujkált ez a perzselő napkorong, hogy valami fenséges árnyalatú vörössel festette meg a világot. Lenyűgöző volt. Olyannira, hogy az út mellett számos autós megállt, de persze nem élvezni, hanem fényképezni a csodát. Én inkább ittam magamba. Néztem a még mindig kopár fákat, amik idefelé inkább lelohasztották a kedvemet. Fenségesek voltak, ahogyan a vörös minden árnyalatát magukba itták. Ugyan azokat az üres fákat és bokrokat néztem, és mégis teljesen mást láttam. Életet, reményt és csodát.

Ebből az élményből a kétféle nézőpontot visszük magunkkal. Kiemeljük a természet ezerarcúságából őket, és csak kettőről fogunk beszélni: a szürke, szomorú nézőpontról, és a vörösre festett, reményteli nézőpontról. A központi gondolatunk pedig ez lesz: döntés a nézőpontról.

Azt már tudjuk, hogy böjttel indít a történet. Az ő idejükben azonban a böjtölés máshogy történt, mint napjainkban. Nem egy-egy kijelölt 40 napos időszakuk volt, hanem mindig önkéntesen böjtöltek akkor, amikor gondolták. Általában hetente 2-3 nap, de ez azt is jelentette, hogy ki ekkor, ki akkor böjtölt. A Jézust kérdező írástudók arról faggatóznak, hogy a tanítványi kör miért nem teszi meg sosem? Jézus erre három példával válaszol.

Az első szerint a vőlegénnyel együtt lévő násznép nem fog elkezdeni böjtölni. Ehhez is kell nekünk némi kortörténet: akkoriban a vőlegényt a legjobb barátai a lakodalom egész napján kísérték, egészen a hálószoba küszöbéig. Hogyan időzítenék hát a böjtöt éppen erre a napra? Azt pedig megannyi más példázatból tudjuk, hogy a lakodalom Jézus történeteiben Isten országáról szól, a vőlegény pedig ő maga. Tehát ha ő ott van velük a hétköznapokban – mi tudjuk, hogy 3 évig –, akkor ez a közösségről szól, nem a lemondásról. Most kell átélni a vele való közösséget.

A második példa a régi ruhára vart foltra vonatkozik, hogy tudniillik nem varrunk új ruhából foltot a régire. Itt felejtsük el a mi korunk készen kapható, akár géppel hímzett foltjait! Jézus szavai azt jelentik, hogy abban a korban, amikor az emberek java részének két-három viselet ruhája volt csak, akkor nem az újból vágtak ki egy darabot ahhoz, hogy megfoltozzák a régit. Tehát nem az újat teszem tönkre ahhoz, hogy a régi működjön. (Itt most felejtsük el mind ruhában, mint minden másban a mi korunkat, mert ez félrevisz bennünket az olcsó és tonnaszám létező tárgyak korában! Nézzük azt belőle, amire Jézus mutat!)

A harmadik, utolsó példa pedig az újborról szól. Senki nem régi tömlőbe tölti azt, mert szétrepedne a tömlő, és kiömlene a bor. Hanem az újbort új tömlőbe kell önteni. Mi ezt úgy mondanánk, hogy tapasztalati úton értették a fizikát és a kémiát. Ismét arról van szó, mint az előbb a ruha foltozásánál: nem teszem tönkre az újat a régiért.

Most pedig elkezdjük összesodorni ezeket a szálakat! A húsvét után újjászült csecsemőket, a Jézussal való közösséget és azt, hogy az újat – a jót – nem teszem tönkre a régiért, a rosszért. A központi gondolatunk pedig ugyebár ez: döntés a nézőpontról.

Akinek már volt mély istenélménye, az tudja, micsoda lubickolás ez a lelkünknek. Valami leírhatatlan boldogság, megnyugvás, ismeret, remény és tisztaság. Ilyenkor még magunkat is el tudjuk fogadni. Ez Isten nézőpontja. Az ő szemén keresztül látjuk magunkat. Bár látjuk a hibáinkat, bűneinket és esendőségünket, mégis tudjuk tisztelni és szeretni magunkat. És másokat is. Ez a vörösen izzó naplementémen fürdő természet. Amikor bár ugyan olyan kopár a természet, mint előtte, mégis fenségesen szép.

 Átéljük a csodát. Jézus szeretetét. Az értünk véghezvitt megváltását. De nem tart ki egy életen át ez az élmény. Sőt! Akár már hónapok, hetek vagy napok után is megkopik a fénye, és visszafakul a világ a szürke kopárságba. Ugyan azt látjuk, mégis mást. Mi történik ilyenkor? Jézus ezt magyarázza meg nekünk a mai példa-füzérében.

Ott van a vőlegény a menyegzőn, mi pedig nem vele vagyunk közösségben, hanem kibújunk alóla. Ott van az új ruha, és mi átmentünk belőle egy darabot a régire. Ott van az újbor, és mi a régi tömlőből akarjuk meginni. Vagyis: ragaszkodunk a régi életünkhöz, a régi nézőpontunkhoz. A hitélmény, a változás előtti életünket akarjuk óhatatlanul tovább élni, és azt keressük, hogy hány helyen tudjuk befoltozni ezt az Istentől kapott csodával. De így többé már nem az ő fényében, az ő nézőpontjából látjuk magunkat, hanem visszaszürkülünk a sajátunkba.

Ó, de más az, amikor azért teszünk, hogy megmaradhassunk az isteni nézőpontnál! Amikor újra és újra visszatérünk ahhoz, hogy az ő szemén keresztül lássuk magunkat! Amikor kialakítunk magunknak egy jelzőrendszert, ami segít észrevennünk, ha megint nézőpontot váltottunk, és a magunk régi szürkeségébe csúsztunk bele! A kép ugyan az, és mégis másmilyen. Attól függ, hogy melyik nézőpont mellett döntünk.

Isten nézőpontjából szépek vagyunk – kívül és belül is. Ha az ő szemével látjuk magunkat, akkor nem lehet csak legyinteni ránk. Nem lehet elfelejteni minket, vagy semmibe venni. Értékesek vagyunk. Tudunk jó irányba is változni, tudunk gyógyulni, tudunk megbocsátani magunknak és másoknak. Az ő nézőpontjából van értelme és célja az életünknek. Van reményteljes jövőnk. Van vigaszunk és segítségünk az ő személyében.

Miénk a döntés, hogy melyik nézőpontot választjuk. Isten nézőpontjából szeretnénk-e látni magunkat – mint újszülött csecsemőket az ő szeretete által –, vagy a sajátunkból – megrogyott, megfáradt öregként. Ugyan azt fogjuk látni. Saját magunkat. De mégis teljesen máshogyan. Van-e hát értelme a régi, belső életünkhöz ragaszkodni, és azt keresni, hogy mit tudunk átmenteni ebbe az istenélményből? Vagy jobb lenne az új, az istenélményben megtalált nézőpontban megmaradni, és innen dolgozni át mindazt, ami a mi életünk, a mi csomagunk? A döntést nekünk kell meghoznunk. A titok abban rejlik, hogy nem csak egyszer, hanem rendszeresen. Újra és újra. Ámen.