Fagyott zsibbadásból élettel telivé

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt 28,1-8 alapján

Vasárnap hajnal van. A magdalai Mária és a másik Mária Jézus sírjához indulnak. Másfél napja annak, hogy a Mester meghalt. Ők azóta vannak összezárva saját félelmeikkel az otthonukban. A zsidó szokások szerint ugyanis péntek estétől nem végezhettek semmit sem, ami munkának számított. Márpedig a sírig sok lépéssel elmenni munkának számított. De most, hogy megvirrad a reggel, úton lehetnek már.

Sokkos napokon vannak túl. Látták Jézus megostorozott hátát, tövisektől vérző arcát, szegekkel és dárdával átfúrt testét. Végigélték vele a méltatlan és hazug kihallgatásokat, a „Feszítsd meg!” kiáltásokat, a Golgotáig tartó kálváriát, majd a haláltusát, a kereszten függve. Mi még ezek hallatán is szörnyülködünk, ők pedig végignézték. Éppen ezért, ahogyan az első szabad lépéseikkel a sír felé mennek, még mindig sokkos állapotban vannak.

Fagyott zsibbadás van testükben és lelkükben egyaránt. Siratják Jézust, az embert. És siratják reményeiket: „Hát mégsem ő az, aki változást hoz nekünk!” „Hát mégsem jön még el az Isten országa!” „Oda lett minden reményünk!” Fagyott zsibbadás emészti őket. Vándorló fájdalomként mozdítanak bokát s térdet. De mégis útnak indulnak, mert maradni sem tudnak tovább a házban.

Egyszer csak egy másik érzés árad szét bennük.

Lábukon keresztül kúszik fel a fejük búbjáig. A föld remegése ez. Nem értjük az igéből pontosan, hogy látják-e, ami történik, de olvassuk, hogy ekkor az Úr angyala száll le a mennyből. Elhengeríti az óriási sziklát, ami a sír száját zárta le, majd ráül a tetejére győztesen.

Máté evangélista leírása azt mutatja nekünk, hogy egyszer csak nincsen benne már a sírban Jézus teste. A halott életre kelt. Viszont az őrök, akiket éppen azért küldtek oda a zsidók, hogy nehogy feltámadást hazudjanak majd a Megfeszítettről, élőként is szinte holtra válnak attól, amit átélnek.

Ekkor az asszonyokhoz így szól a villámló tekintetű, hófehér ruhájú angyal: „Ti ne féljetek! […] Nincsen itt, mert feltámadt.” És a fagyott zsibbadásból élettel telivé válnak az asszonyok. Gyorsan, futva jönnek el a sírtól, félelemmel és örömmel vegyesen telítődve. Szaladnak a tanítványok felé a nagy hírrel. A húsvéti örömhírrel.

Fagyos zsibbadásból élettel telivé. Erről gondolkodunk ma. Ez húsvét lényege. Ami halott volt, élő lesz. A barlang mélyébe bekerül a halál, és a sziklasírból anyaméh lesz, ami életet hoz elő. Ott a sötétben, az elmúlásban fogan meg az élet.

Mi, emberek, félünk a lelkünk mélységtől és sötétségétől, ahol az orrunk hegyéig sem látunk. Így menekülünk előle. Azt hazudjuk hát, hogy jobban vagyunk, mint a valóságban. Hazudunk róla másoknak, és hazudunk magunknak. Kezeljük a tüneteinket, és lelki fájdalomcsillapítózzuk és nyugtatózzuk magunkat. Takargatjuk a lelkünk, a lényünk fagyos zsibbadását.

Egy idő után gyakorlatilag minden életerőnket felemészti az, hogy fenntartsuk a látszatot. Csak a minimumot szinten tartani is elviszi a napi összes energiánkat. Marad hát a sivárság. A remény elől pedig szkepticizmussal menekülünk, hiszen bármikor elhittük, hogy jobb lesz, végül mindig visszasüppedtünk ugyan ebbe a fagyott zsibbadásba. Ez a lelkünk nagypénteki és nagyszombati állapota, ami évekig, évtizedekig is tarthat. Akkor is, ha titkoljuk, és nem veszünk tudomást róla. Ez a fagyott zsibbadás.

Az élet Ura azonban nem erre teremtett bennünket, hogy így kelljen leélnünk mindazt, ami még hátra van! Ő csak átmeneti állapotnak szánja! Sziklasírnak, ami halkan, csendben anyaméhhé válik: életet hoz elő.

Az édesanyák tudják, milyen fájdalmas az utolsó időszaka a várandósságnak. Egyszerűen kinövi eddigre a születendő élet a rendelkezésére álló helyet. Mozdulatlanságra van jobbára ítélve, mert nem már fér el. Amikor pedig megmozdul, az fájdalmat okoz. Hát mi is ezért kínlódunk, és ezért vajúdunk fagyott zsibbadásunkban! Nem férünk el már abban a szűk térben, amibe bezártunk magunkat a lelkünkben! Annyi minden elől menekülünk, annyi mindennel nem vagyunk hajlandóak szembenézni, hogy bekorlátoztuk magunkat falaktól határolt lyukba, ahol minden moccanással sajgó sebeket szerzünk. Pedig a falakat is mi emeltük, igaz, hogy a biztonság álcájával…

A húsvéti hír azt jelenti, hogy Isten ezt a szűk, sötét, menekülő helyet a lelkünk önkéntes eltemetéséből anyaméhhé szeretné változtatni! Olyan hellyé, ami életet hoz elő. Mi nem értjük hogyan, de egyszer csak megjelenik a pezsgés, a dinamika, a mozdulat, az energia, az erő. Egyszer csak valami átfordul. Valami megváltozik. Lehengeríti egy érezhető, de nem látható kéz a kőtömböt a lelkünkről, és kiderül, hogy a szívünk nem halt el a szikla súlya alatt, hanem dobog, lüktet és érez. Jézus végre véghezviheti bennünk annak a csodáját, amiért odaadta az életét. Értem halt meg. Mindannyiunkért külön-külön. Neki az a leghőbb vágya, hogy mindannyiunk szenvedő lelkéről lehengerítse a követ. Hogy végre ne önmagunkat akarjuk megmenteni az állandó áltatással és meneküléssel, hanem a lelki mélységben megengedjük neki azt, hogy ő mentsen meg minket.

„Nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.” – mondja Pál apostol. Így van a hitélménnyel is, amit Isten adhat. Nem mi vagyunk a gazdái, hanem ő. Tőle kaphatjuk ajándékba. De lehetünk olyanok, mint a két Mária, akik útnak indulnak Jézus felé. Vágyakozhatunk és sóvároghatunk arra, hogy mégis, minden látható ellenérv dacára, a fagyott zsibbadásunkból élettel telivé legyünk Jézus által. Életünkben először, vagy sokadjára. Ez húsvét ígérete. Ámen.