Nem mindegy, hogyan használom...

A kép forrása itt található

Igehirdetés 4Móz 20,6-13 alapján

„A harmadik kijáraton hagyd el a körforgalmat!” – mondja a GPS. És milyen logikus, nem? Megvárjuk, hogy jönnek-e balról, aztán elindulunk jobbra, és az adott kijáraton elhagyjuk a körforgalmat. Persze sosem egyszerű, amikor egy hétköznapi kereszteződést átvarázsolnak ilyenné, azonban tagadhatatlanul szeretjük a végeredményét: nem kell már hosszan várakozni, mire a KRESZ szerint eljuthatunk a kívánt irányba.

Szeretjük, mert ismerjük. Azonban nem mindenki van ezzel így. Amikor a 2000-es évek elején az USA-ban tanultam, akkor legalábbis még nem nagyon volt ott nagyon ilyen. Amikor a közeli kertvárosban szoktam sétálni (Tudják, olyan környék, mint például a Született feleségek c. sorozatban!), egyszer csak megláttam egyet. Az elképedésem csak ez után jött. Kinek hogyan volt ugyanis logikus, úgy használta. Harmadik kijárat jobbról? Ugyan már! Balról az rögtön az első! És már indultak is. Vagy szembe kéne átmenni? Hát az elég fájdalmas a kerékvetőkön keresztül…

Én meg, akinek a kisujjában van a körforgalom, csak álltam ott, és végre egyszer én is megállapíthattam, hogy ők nem értenek valamit. Gondolom valaki Európából lemásolta, megépítették, aztán rájöttek, hogy mivel az emberek nem ismerik, nem is tudják használni. Mi, akik egyértelműnek vesszük a szabályait, segítségnek tartjuk. Ők, akik nem ismerik (vagy akkor még nem ismerték), csak hátráltatásnak és kitolásnak élték meg. Mi erről fogunk ma gondolkodni: nem mindegy, hogyan használom. Adott valami az életemben, amit használatok így, használhatok úgy, meg amúgy is. Csak nem mindegy, hogyan teszem…

Alapigénk, amiből kinőtt ez a gondolat, a komoly elégedetlenséget és értetlenséget kiváltó történetek egyike a Bibliában.

Itt hangzik el ugyanis az, hogy hiába élt meg annyi magasztos élményt Mózes Istennel, és vezette hűségesen a népet 40 évig, mégsem mehet be az ígéret földjére. Hárman voltak testvérek: Mózes, Áron és nővérük, Mirjám. Igénk előtt az szerepel, hogy épp csak meghalt Mirjám, utána pedig nem sokkal az, hogy a mostani incidens után meghal Áron is. Mózes azonban szintén nem teheti be a lábát a megígért földre, Isten büntetéseként. Hogy miért történik ez? Azért, mert nem volt mindegy, hogy hogyan használta azt, amije volt. Nézzünk most ennek a mélyére!

Mózes úgy érezhette magát a 40 év alatt a pusztában, mint egy tanító néni, aki 40 évig éjjel-nappal össze van zárva a kisiskolás diákokkal. Hol kedvesek és aranyosak voltak az emberek, és öröm volt rájuk nézni, hol meg nyávogtak, nyafogtak és rendetlenkedtek, méghozzá elég gyakran. A mostani igénk a 4 évtized vége felé játszódik. Az idős Mózesnek ennyi év alatt már rongyosak az idegszálai. A nép pedig ismét panaszkodni kezd, most éppen a víz miatt, hogy nincs mit inniuk. Egyszer, a 40 elején már lejátszódott ugyan ez. Akkor Mózes Isten által vizet fakasztott a sziklából. Majd 4 évtized eltelte azonban azt jelenti, hogy ők már egy másik nemzedék. Többségében nem azok, akik átélték az akkori csodát.

Most azonban már Mózes sem bírja. Elmennek még ugyan úgy Áronnal Isten szent sátrához, hogy beszéljenek vele, és segítséget kérjenek tőle, de utána egyértelműen kiderül, hogy Mózesnek már nagyon elege van. Ez vezeti el őt a saját tragédiájához.

Isten ugyanis azt mondta neki, hogy kezében a botjával – ami végig fontos szerepet játszik –, parancsolja meg a nép szeme láttára a sziklának, hogy adjon vizet. Mózes ehelyett így kezdi: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” Hozzátehetnénk, hogy „mármint Áron meg én”. Tehát a maguk szerepét emeli ki Mózes, mintha az ő képességeiken múlna a csoda. Éppen ezért nem is parancsol a sziklának, ahogyan Isten mondta, mivel ha nem pusztán beszél, hanem csinál valamit, akkor ők csinálták, és ők, Mózes és Áron alkottak különlegeset. És a bottal – aminek csak a kezében kéne lennie – rácsap a sziklára. Nem csak egyszer, hanem kétszer.

Isten ennek a dacára is ad vizet. De a népnek teszi ezt meg. Mózesnek és Áronnak pedig ezt mondja: „Mivel nem hittetek bennem, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.” Nem volt tehát mindegy, hogy hogyan használták azt, amilyük volt…

Érdemes lenne tovább folytatni ennek a végiggondolását, azonban mi az igehirdetésben másfelé kell, hogy tartsunk. Két gondolattal fogjuk még összefűzni Mózes és Áron büntetését. Az egyik az Újszövetség nézőpontja, a másik pedig a mai aktualitásunk, miszerint mennybemenetel és pünkösd között vagyunk.

Nézzük az elsőt, az Újszövetség nézőpontját, vagyis a Jézus felőli értelmezést! A történetben két hangsúlyos tárgy van: a bot és a szikla. Mózes botja, és a szikla, amiből Isten fakaszt vizet. A keresztyén szimbolikában a bot Jézus keresztje. A fa, amire rá lehet támaszkodni, ami megtart, és amire egymás előtt mutatnunk kell, hogy ne feledkezzünk el róla. A szikla pedig Jézus sziklasírja. A barlang, ahová bekerül a halál, majd húsvét hajnalra anyaméhhé válik, és az élet jön elő belőle. Máshogy megfogalmazva a szikla (sziklasír) az élő víz forrása, hiszen Jézus magáról mondja, hogy ő ennek gazdája.

Mózes tehát csak a kezében tarthatta volna a botot, és csak kérhette volna, hogy a szikla adjon vizet. Tehát a keresztyén szimbolika felől nézve a keresztre kell mutatni, és Jézustól kérni az élő vizet, az emberi lélek egyetlen igazi szomjoltóját. Mózes viszont rácsapott kétszer a bottal a sziklára. Tehát a keresztre nem rámutatott, hanem ütésre használta. Ezen keresztül mutatta ki dühét, és a saját céljaira vetette be. Ráadásul a sziklát, az élő víz, és a feltámadt élet forrását ütötte meg.

Van még egy fontos többlete a történet Jézus felőli olvasatában. Mózes és Áron számára nem volt bocsánat. Akkor és ott elkövették a bűnüket, és nem volt lehetőségük változtatni rajta. Mi azonban Jézus óta más helyzetben vagyunk. A bűnökre ott van a bűnbocsánat felajánlása a számunkra. Már nem a bűnösnek kell meghalnia, hanem a bűntelen Isten hal meg, hogy nekünk megbocsáthasson.

Ez volt az első szál a történet továbbgondolásában, az Újszövetség felőli értelmezés. A második – és egyben utolsó – a két ünnep közti elhelyezkedés: mennybemenetel és pünkösd között vagyunk. Jézus felment a mennybe, és megígérte a tanítványoknak, hogy elküldi nekik Szentlelkét, hogy mindig velük legyen. Ők azonban nem tudják ennek az idejét, csak azt, hogy Jeruzsálemben kell várakozniuk.

Jézus Péter apostolnak mondta azt, hogy ő lesz az egyház alapja. Péternek, akit eredetileg Simonnak hívtak, és ő adott neki új nevet. Péter jelentése pedig az, hogy „szikla”. Ekkor, még pünkösd előtt, nem tudja azt, hogy ő is olyan – jó értelemben véve – sziklává változik, akin keresztül a világnak az Istentől jövő élő víz fog fakadni. Az idei pünkösdön az igehirdetési ige éppen az ő pünkösdi beszédének egy részlete lesz. Az egyszerű halászember, a tanulatlan Péter, aki valószínűleg sosem tartott nagy beszédeket, egyszer csak több ezer embernek kezd el prédikálni, és háromezer ember tér meg. Miközben Jézus keresztjére mutat, Isten Szentlelke által az élő vizet fakasztja fel önmagából, akit sziklává tett Jézus. Biztos alappá.

Egyáltalán nem mindegy hát, hogy hogyan használjuk azt, amit kapunk. A hétköznapi életben sem. Egy körforgalom azért van, hogy segítsen nekünk. Használhatjuk így is, és úgy is, hogy átírjuk önkényesen a logikus szabályait, de annak komoly következményei lesznek. És nem mindegy az Istennel való kapcsoltunkban sem, hogy hogyan használjuk azt, amit tőle kaptunk. Azért ad nekünk mindent, hogy segítsen nekünk. Megalkotta a világunkat, benne minket és szeretteinket. Elküldte hozzánk Jézust, és végigcsinálták a halált és a feltámadást. Miénk ez az ajándék. És miénk lehet már kettejük Lelke is, a Szentlélek, akinek az ünnepére készülünk. Mindezt elénk tárja Isten. Önmagát ajánlja fel. A kérdés az, hogy hogyan használjuk őt. Kihasználjuk-e önkényesen, vagy jól használjuk azt, amit értünk hozott működésbe? Ámen.