Az ujjongó romok

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, ádvent 4. vasárnapján, 2015. december 20-án

Alapige:
Ézs 52,7-10

Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! Halld, őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az ÚR a Sionra. Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az ÚR, megváltotta Jeruzsálemet! Kinyújtotta szent karját az ÚR minden nép szeme láttára. Meglátják majd az egész föld határán Istenünk szabadítását.

A kép eredetije itt

Négy nap múlva karácsony. A koszorún ég már mind a négy gyertya, a nappalok egyre rövidebbek, a bevásárlásokat lassan befejezzük, a teendőinket pedig már egészen az ünnep köré szervezzük. Készülődünk. Technikai feladatokkal sokkal könnyebb ez. Itt egy mézeskalács sütés, ott egy megvásárolt fenyőfa. Lelki készülődésünk azonban jóval megfoghatatlanabb. Ezáltal nehezebb is. Most azonban van még négy napunk arra, hogy ezt minél inkább meg tudjuk tenni. Ezen az úton indulunk el az igehirdetésre, ismét egy furcsa címmel, amit az ige fog majd megmagyarázni: az ujjongó romok.

Ahogyan az elmúlt vasárnapokon, úgy most is Ézsaiás könyvéből csendült fel az ige. (Így lesz ez egyébként szenteste is.) Az örömhír érkezését hallottuk. Olyasmit, mint amikor például egy hosszú távú futóversenyen a célba érkező utolsó percétől kapcsolódunk be. Látjuk a végső erőfeszítést, aztán ahogyan átszakítja a szalagot. Majd az üdvrivalgás közepette elkezdik lejátszani a célba futást lassított felvételként, és bevágnak előzményeket, hogy milyen út is vezetett idáig. Végül jön az üdvrivalgás.

Igénk Isten „célfotóját” írja le. Hogyha apránként ízlelgetjük a leírást, hihetetlen élességgel jelenik meg ez a megható kép. A hegyeken feltűnnek a hírvivő lábai. A hegyeken, ami megmutatja, hogy a hírnök hatalmas utat járt be. Hosszú idővel ezelőtt indult útnak, és emberfeletti megfeszítéssel jutott el idáig.

Akik ismerik A gyűrűk ura filmeket, eszükbe juthat a grandiózus jelenet, amikor
az a tét, hogy az emberiség végső csatájában segít-e majd egyik királyság a másiknak. Gandalf és Pippin Gondor királyságában vannak, és csellel kell meggyújtaniuk a jelzőtüzet, ami sikerül is nekik. Pippin felmászik a hatalmas máglyára és lángra lobbantja azt. A látóhatár szélén, egy magas hegy csúcsán, két ember őrködik a második máglyánál. Amikor észreveszik, hogy az elsőt meggyújtották, ők is kapkodnak, hogy továbbítsák a hírt. A felvétel aztán fantasztikus hatásokkal mutatja, ahogyan hegycsúcsról hegycsúcsra adják tovább a hírt: Gondor királysága segítséget kér. A címzettnél, Rohan királyságánál, sokszáz kilométerrel arrébb, Aragorn ül feszülten, megérkezik-e a segélykérés. Ekkor hangzik el a filmben a történelmi párbeszéd: „Gondor segítséget kér.” Mondja Aragorn. A király pedig így szól: „És Rohan válaszol.” Ezt eredményezte a hírvivő máglya, amely feltűnt a hegyeken.

Isten azonban saját erejével vándorolt végig a hegyeken. Abban a pillanatban elindult megváltó útjára, amikor Ádám és Éva ettek a tiltott fáról az Éden kertjében. Istennek ettől a pillanattól készen volt a terve, hogy visszafordíthassa a tőle való elszakadást.

Amikor eljött a megfelelő pillanat, hírvivője, Gábriel angyal, megjelent először Máriánál, aztán Józsefnél a hírrel: aki az anyaméhben megfogant, ő a Szentlélektől van.

Minden készen van. Isten kiválasztotta a szereplőket, megadta mindenkinek a maga áldását és megalkotta a világot megváltó történelem kerekét. A Szabadító, a Messiás, a Krisztus, az Üdvözítő, az Isten Fia megfogant. Egyre látványosabban növekszik egy fiatalasszony méhében. Még senki nem tud és nem ért azonban semmit. Csak saját életük romjait látják maguk körül.

Mária, aki még csak jegyese volt Józsefnek, gyereket vár. Mi ez, ha nem ok arra, hogy szégyenben maradjon mindenki előtt, az ő történelmi korában? De úgy tűnik József mégis kész őt elfogadni. De vajon elhiszi-e róla a hihetetlent: ő nem ismer férfit „úgy”? És fogja-e tisztelni, vagy megveti egész életében? Aztán József életének romjai is ott vannak. Úgy tűnt, egyszerűen eljegyez egy fiatalt lányt, megházasodnak és élnek, mint mások. Aztán egyszer csak várandós lesz a lány. És állítja, hogy nem ismer „úgy” férfit. Mi ez, ha nem egy élet kettétörése? Ha mégis elveszi, nem érez-e majd megvetést önmagában felé? Aztán még az ág is húzza őket: a szülés küszöbén hosszú útra kell menniük csak azért, hogy a császár pontosan megkaphassa a neki járó adót a lakosság létszáma alapján. És ők vévigvajúdják az utat, aminek a végén csak az állatok istállójában kapnak szállást. Mi ez, ha nem az életük romjai?

Mi meg az év legfényesebb ünnepére készülünk. Nyíltan vagy rejtetten tudjuk azonban, hogy vajmi kevéssé van összhangban az életünkkel ez a pompa. Mi a saját életünk romjaival érkezünk az ünnepbe. Tengernyi fájdalom egy élet alatt. Kifakult álmok, szétszakadt remények. Eltört házasságok, barátságok, szeretetkapcsolatok. Csalódás emberekben, csalódás magunkban. Kiáltó űr a lelkünkben. Hol némán és rejtetten, hol dobhártyát szaggatóan. Egykor szebb reményű életünk romjai felett csak pillanatokra lehet megérkezni az ünnep felemelő békéjéhez.

Ekkor azonban megszólal az igében egy felkiáltás: „Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet! Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára. Meglátják majd az egész föld határán Istenünk szabadítását.” Ujjongjatok romok!

Ujjongó romok. Romok, vagyis széttört, szétszóródott, szétrepüld darabok. Valaha egy egészet alkottak. Egy egész és egészséges életet. Aztán valami eltört. Eltörtünk. Aki azonban tudja magáról hogy saját romjain él, annak már csak egy lépés innen hogy rájöjjön: emberi erővel nem lehet felépülni. Nem lehet újra egésznek lenni a romokból.

Emberi erőből nem. Isteniből viszont igen. Ezért írja Ézsaiás azt, hogy „megvigasztalta népét az Úr”, „megváltotta Jeruzsálemet”, „kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára”. Ez utóbbi az eredeti nyelven annak a hangulatát adja vissza, mint amikor Isten teremteni kezd. Nekigyürkőzik, rákészül, eltervez mindent és alkotásba kezd.

Alkot. Ő, az erős vár, a kőszikla, a mindig tökéletesen egész. Teremt. A romoknak nekigyürkőzik. Velünk együtt. Ami felesleges, ártó és szemétnek ítélt, azt kidobhatjuk vele. Ami csorba vagy eltört, azt megjavíthatjuk vele. Ami hiányzik, azt betölthetjük vele. Amikor ez megvan, készen áll már minden darab, akkor ő maga lesz a kötőanyag. A romos darabokat egésszé alkotó.

Ujjonganak a romok. Ujjonganak, mert felismerik töredékességükben és ziláltságukban azt, hogy készen vannak már az újjáteremtésre. A Teremtő pedig jön. Megérkezett már az évszázadok hegyein keresztül. Legyőzött minden akadályt és megérkezett. Bár Mária és József életük romjait látják, Isten mégis ünnepel már. Ő tudja, hogy a romokból új életet teremt. Ő tudja, hogy nem csak egy-egy emberét, hanem az egész világét meg tudja tenni az emberré született Gyermeken keresztül.

Négy nap múlva karácsony. A koszorún ég már mind a négy gyertya, a nappalok egyre rövidebbek, a bevásárlásokat lassan befejezzük, a teendőinket pedig már egészen az ünnep köré szervezzük. Készülődünk. Technikai feladatokkal sokkal könnyebb ez. Itt egy mézeskalács sütés, ott egy megvásárolt fenyőfa. Lelki készülődésünk azonban jóval megfoghatatlanabb. Ezáltal nehezebb is. Most azonban van még négy napunk arra, hogy ezt minél inkább meg tudjuk tenni. Nincs még semmi veszve, ha érezzük: az ünnep pompája disszharmóniában van életünk romjaival. A romos állapot felismerésétől már csak egy kegyelmi lépés az újra egésszé, egészségessé válás. Isten jön. Érkezik. Mindent azért alkotott meg, hogy hozzám elérhessen. Ezért ismétli újra és újra az ünnepeket, hogy elérkezhessen hozzám is. Ámen.