Jézus virágvasárnapi arca

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, 2016. március 20-án, virágvasárnap (böjt 6. vasárnapján).

Alapige:
Mt 21,1-9

                Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.”

              A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”

Octavio Ocampo: Palm Sunday - A kép forrása itt található

Pálmaágak, földre terített ruhák, hozsannázás, szamárcsikó, üdvrivalgás és tolongó tömeg. Jézus megérkezett Jeruzsálemhez. Mi pedig vele együtt érkezünk meg nagyhét nyitányához, újraélni az üdveseményeket.

Idén egy egészen egyedi kép segítségével indulunk, aminek a nyomán így szól központi gondolatunk: Jézus virágvasárnapi arca. A kép Octavio Ocampo „Palm Sunday”, vagyis szó szerint pálmavasárnap című képe. (Pálmavasárnapként hangzik a legtöbb nyelven amit mi virágvasárnapnak nevezünk.)

Ocampo egy ma élő, mexikói, szürrealista festőművész. Művészcsaládból származik, így egészen a kezdetektől szívta magába a legkülönfélébb alkotói területeket. Az utóbbi évtizedekben már leginkább festményeire fókuszál, amelyek jelentős része vallási témájú. Saját stílusát metamorfnak, vagyis átalakulónak, átváltozónak nevezi. Optikai illúziót hoz létre, többrétegű értelmezési lehetőséggel, soha ki nem apadó részletezéssel. Ha akarom így értem,
ha akarom úgy. Ha másféle szögből és távolságból nézem, megint mást látok benne.

Virágvasárnapi képén jól láthatjuk ezt a technikát. A képnek egymagában is van jelentése: Jézus arca. Máshogyan nézve azonban csak az ujjongó, virágvasárnapi tömeget látjuk. A szeme két sötétbőrű ember (hiszen Jézus zsidóként barna szemű volt), akik turbános tunikát viselnek. Arcát az emberek arca és redőződő ruhája teszi ki. Szemöldöke két pálmaág, amit egy-egy kéz emel a magasba. Orra, szája és szakálla pedig önmaga: a szamárcsikón bevonuló Jézus. Megint máshogyan nézve azonban önálló életre kelnek a részletek: a háttér egy téglafal, aminek bal felső sarkában egy vaskarika lóg. Az, amihez hozzá lehet kötözni azt, akit korbácsolásra ítélnek. A szamár feje előtt (bal oldalt, alul) az én értelmezésemben egy asszony esdekel, csecsemőjével a karjában. Felnőttek, gyermekek és eltérő bőrszínűek is örömmel vártak nála. Az emberek mély barázdát hagynak arcán. És sorolhatnánk tovább.

Mi most három vonást olvasunk le Jézus virágvasárnapi arcáról: szelídségét, szomorúságát és reményteliségét. Erre fűzzük fel az igehirdetést.

Nézzük az elsőt! Jézus arca szelíd a mostani események közepette is. Igénk le is írja ezt, méghozzá egy ősi prófécia miatt. Máté evangélista elmondása szerint Jézus azért hozatja oda a szamárcsikót, hogy beteljesítse, amit Zakariás próféta ír: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.”

Szelíd és alázatos. Pedig körülötte hatalmas tömeg tombol. A nevét kiabálják. Felismerik, hogy ő Dávid király megígért leszármazottja: a Messiás. Ujjonganak, hozsannáznak, pálmaágakat lengetnek. És mint a mi korunkban a vörös szőnyeget, odaterítik ruháikat az útra, hogy ne lehessen poros Jézus lába.

Hogy lehet eközben szelídnek maradni? Nem kellene inkább ujjongania, hogy végre meglátták benne az Üdvözítőt, és hangosan ki is kiáltják? Vagy nem kellene inkább haragosnak lennie, mint nem sokkal később a templom udvarán, amikor felborítja a pénzváltók és árusok asztalát? Hiszen előre tudja, hogy nem emberi király lesz, hanem keresztre feszített. Ő mégis szelíd. Istenként ugyanis nem csalja tőrbe a tömeg szuggesztív ereje. Önmaga tud maradni. Viszont nem is állítja le őket. Ahogyan más helyen mondja, ha az emberek elhallgatnák ezt az üzenetet, a kövek kiáltanának. Ő nem a szavaival, hanem a tettével igazolja ezt, amikor szamárcsikóért küldet. Akik ugyanis ismerik a próféciákat, érteni fogják, hogy ő ezzel legitimálja a hozsannázást. Ez az első vonás Jézus arcán. A szelídség.

A második a szomorúság. Ezzel az érzésével talán egyedül volt. Hiszen a tömeg ujjongva örült, az írástudók és farizeusok többsége pedig tajtékzott dühében, hiszen ők elítélték a názáreti ácsot. A szomorúság a sajátja. Mint ahogyan annak forrása is. Szomorú, hiszen az őt királyságra kívánók csak féligazságot látnak. Király ő, de nem emberi tróné, hanem az istenié. Szomorú, hiszen öt nap múlva a kereszten látják majd függni követői, és azt hiszik majd, mindennek vége. Szomorú, hiszen ő tudja, hogy halni érkezik. A fájdalmak embere. Tudjuk jól ezt a nagycsütörtök esti tusakodásából is, amikor lelkében gyötrődik a rá váró kínok miatt, a Gecsemáné kertben. Teljes mértékben ember volt – teljes isteni mivoltában is –, így nem látszat-szenvedést élt át, hanem valóban a húsába, csontjába, idegszálaiba és lelki zsigereibe vágtak ezek a napok.

Szomorúság. Atyjával, az Atyaistennel együtt. Mert ő három napra valóban elveszítette saját Fiát. És ő is tudta, mi vár rá. Atyai gyászába beleremegett a világ. Nagypénteken, Jézus halálakor, földrengés volt, a nappali világosság eltűnt, és a sötétségben a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Az Atyaisten gyászolt. Az ő szomorúsága is ott van a Fiúisten arcán.

Jézus szomorúsága. Ott van benne anyja fájdalma, a közelebbi és távolabbi tanítványi kör leendő kétségbeesése, Júdás árulása. Szomorú, de közben szelíd. És mégis reményteli. Ez a harmadik gondolatunk.

A remény keresztyén értelmezése elengedhetetlenül fontos ehhez. A konfirmandusokkal minden évben tanuljuk, hogy ez nem „talán”, hanem „egészen biztos”. Az én emberi reményem „talán”, hiszen „talán nem felelek holnap az iskolában”. A keresztyén reménység alapja azonban Jézus ígérete. Ezért egészen biztos.

Ilyen remény van Jézus arcán. Ő egészen biztosan tudja, hogy fel fog támadni. Tudja, hogy nem marad raja a világon fekete lepelként a nagypénteki fájdalom, hanem harmadnapra felvirrad húsvét hajnala. Fehér lepel friss levegője érződik majd. Ő akkor előlép majd a sírból, élettel telve.

Remény, mert ő tudja, hogy mit miért tesz és vállal. Remény, mert több ezer éve készen áll már az Atyaisten üdvözítő terve, aminek csúcspontjához közeledik. És remény, mert értünk megy halni. Értem, és mindannyiunkért. Azért, mert nélküle a fekete lepel borítaná életünk egészét, és venné el üdvösségünket. Vele azonban fehér lepel érkezik szívünkre, és megadja az üdvösséget.

Ha nem menne most halni, akkor én halnék meg végleg. Ha nem ütnék korbáccsal, és nem szegeznék keresztre, én szenvednék az örökkévalóságig. Ha nem kerülne be a sírba, akkor én záródnék be oda minden időkre.

De ő megtette. Virágvasárnap úgy megy be, reménnyel az arcán, hogy tudja: véghez fogja vinni. Lesz még hajnala az emberiségnek. Lesz még hajnala az egyénnek. Nem kell örökké szenvednünk, örökké összetörve lennünk saját fájdalmaink terhétől. Ezért van ott arcán a szelídség és a szomorúság mellett a remény. Tudja, hogy mit miért tesz. És tudja, hogy mindannyiunknak megadja ezzel a terheinktől való megszabadítás lehetőségét.

Szeretett testvéreim! Jézus elérkezett virágvasárnappal Jeruzsálem kapujához. Arcán szelídséggel, szomorúsággal és reménységgel. Mi pedig elérkeztünk nagyhét nyitányához. A böjti időszak utolsó hetéhez, a szenvedéstörténet stációinak végigjárásához. Adja meg a Szentlélek, hogy lelkünkben megérkezhessünk a nyitott sziklasírhoz, az élet, a megváltás és a remény húsvéti örömhíréhez! Lesz még hajnala a Megváltásunknak! Ámen.