Vissza az életbe

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, március 27-én,
Viden, Nemesszalókon és Nyárádon, március 28-án, húsvét ünnepén.

Alapige:

Jel 1,18

         Jézus mondja: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

A kép forrása itt található

Egy kisfiú igaz történetével indulunk a mai igehirdetés útjára, az ünnep gondolat- és érzelemvilágába. A központi gondolatunk ez lesz: vissza az életbe. Nézzük előbb a történetet!

Az egyik ismerősömék ötéves kisfia és hároméves húga egy óvodába járnak. Tornaórán egyszer a következő volt a feladat számukra: adott idő alatt egyetlen vízcseppet begyűjteni, és eljuttatni a célba. Aki nem tudta teljesíteni, az kiesett a játékból, és leült a padra. Ahogy kevesebben lettek, úgy lett kevesebb az idő is, ami alatt oda kellett érniük.

A kisfiú tudta, hogy húga – aki épphogy csak óvodás lett – még nem tudja végrehajtani a feladatot. Ezért minden fordulóval két vízcseppet juttatott célba:

egyet húgának, és egyet önmagának. Az óvó nénik ámultak és bámultak. Még nem láttak ilyet. A játék azonban folytatódott. Az egyes fordulókra adott idő pedig csökkent. Amikor a kisfiú érezte, hogy már csak egyetlen vízcseppre maradt ideje, a világ természetesebb dolgaként letette azt kishúga cseppjeként, ő maga pedig leült a padra, hogy kiesett.

A történetnek vége lehetne itt, de valami még történt. Amikor az édesanya ment délután a két gyermekért, az óvó nénik természetesen ezzel a történettel fogadták. Elmondták, hogy még soha nem éltek meg ilyen önzetlenséget az ovisok között. Az édesanya pedig megdicsérte fiát, és elmondta neki, hogy ezzel ugyan úgy tett, mint Jézus. Ő is odaadta a saját, egyetlen vízcseppjét nekünk, és leült a padra, hogy inkább ő essen ki a játékból, mint mi…

Jézus így kezdi igehirdetési igénket: „Halott voltam.” Nagypénteken Atyja kezébe tette lelkét, és átadta magát a halálnak. Nem, senki nem győzött felette. Sem Júdás, sem a főpapok, sem Poncius Pilátus, sem a „Feszítsd meg!”-et kiáltó tömeg. A kisfiúnak sem mondták az óvó nénik, hogy kiesett a játékból, üljön hát le. Jézusnak persze ezt kívánták ellenségei, de nem volt hatalmuk rá. Ő önként adta oda mindenét, mint a fiúcska. Így is mondhatnánk: leült a kispadra.

„Halott voltam.” Hiába élünk mi, akik itt vagyunk, hiába pulzál bennünk fizikailag a vér, mégis ismerjük ezt. Ismerjük a lelkünkből. Ismerjük, amikor meghal bennünk valami, mi pedig groteszk módon benne rekedünk testünkkel a biológiai életben. Egy automata kapcsoló működik persze bennünk: képesek vagyunk egymás mellé tenni a lábunkat, elvégezni a napi feladatainkat, még mosolyogni is a külvilág felé, de belül érezzük: valami eltört bennünk.

Beletört a gyászba, a fájdalomba, a csapásokba. A múltunkba. Valami sejtről sejtre kilopta a lelkünkből az életet. Vagy épp ellenkezőleg: hirtelen, egyik pillanatról a másikra tette ezt. Ami élő volt bennünk, az nem dobog többé.

Az a legsúlyosabb benne, hogy egy idő után elhisszük: már így kell leélni az életünket. Eltört lélekkel. Ilyenkor azt gondoljuk, hogy mi gyengébbek vagyunk másoknál: kevesebb az életerőnk egy-egy napra. A szerencséseknek (még) sok van. Vagy azt, hogy az élet csupán szenvedés. És nem is várunk már mást. Valahogy majd csak kihúzzuk, amíg igazán vége lesz…

Természetes, hogy így hisszük. Hiszen csak ezt a valóságot érezzük már. Olyan, mint Jézus sziklasírjának belseje: hideg, homályos, nyirkos és sötét. Hogy lehetne ebből reményt meríteni? Hogy lehetne látni azt, hogy lehet máshogy is? Hiszen a kijárat előtt egy akkora sziklatömb van, hogy egyetlen kósza reménysugárt sem enged át!

De az igehirdetési ige folytatódik. Ezt mondja Jézus a Jelenések könyvében: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Jézusnál vannak a halálomnak és a poklomnak is a kulcsai! Az élő poklomnak, ami ki tudja mennyi ideje, ismerve vagy ismeretlenül, örvényként sodor magával. Nála vannak a kulcsok, mert alászállt a halálnak és a pokolnak is azzal, hogy önként kiszállt az életből. Máshogy nem lehetett. Máshogy nem tudott volna ugyanis győzni rajta. Ki kellett esnie három napra az életből. Isteni léte dacára is meghalni.

De íme: él, örökkön-örökké! Visszatért az életbe! Feltámadt a halálból! Újra dobogni kezdett a szíve, ami tüdejébe levegőt juttatott, és izmait mozgatni kezdte. Levette magáról a temetési gyolcsokat, és kilépett a sír sötétjéből. De nem a világosságba lépett ki. Hanem ő maga a világosság. A világ világossága. Tőle lett világosság!

Ünneplő gyülekezet! Mindent azért tett Jézus, hogy a mi lelkünk is előléphessen a lelki halál állapotából. Tudta, hogy mi olyanok vagyunk, mint a történetben az éppen csak óvodába került kislány: nekünk nem sikerülne magunktól. Ezért ő küzdött helyettünk. És bár kiesett a játékból, mégis ezzel győzött végérvényesen értünk.

Íme, a húsvéti örömhír: van kiút az eltört lélek állapotából! Lehetek még újra kerek egész! Jézus minden pillanatban azon dolgozik, hogy igazi életet leheljen belém. Azt akarja, hogy ne higgyem el: csak szenvedés az élet. Azt akarja, hogy ne dolgozzak folyamatosan önmagam ellen, hogy amint beér a fénysugár a lelkembe, rögtön elbújok előle. Azt akarja, hogy jöjjek rá végre: ő esett ki az életből. Nekem már nem kell végérvényesen. Elég volt ennyi a lelki kopárságból! Ő visszatért az életbe. Van már hatalma afelett, hogy én is visszatérhessek.

Vissza az életbe. Megélni, hogy újra pezseg a vérem. Pumpálja az oxigént testem minden egyes részébe. Ami elhalt bennem, az új életre kel. Újra mosolygok, kacagok. Őszintén, és tiszta szívből. Teleszívom végre a tüdőmet levegővel, és nem csak aprókat merek kortyolni belőle.

Vissza az életbe. Kimozdulok a csigaházamból. Merek emberekkel találkozni és nyitott vagyunk rájuk. Nekik pedig megengedem, hogy találkozzanak az igazi énemmel. Ne csak az álarcommal.

Megvan persze a lelkem sírban nyugvásának ideje. Megvan az ideje a gyásznak. Mind szeretteim gyászának, mind minden elgyászolásának, ami fontos volt nekem, és már nem lehet az enyém.

Van közülünk, aki most kezdte a gyász valamely formáját. Szerettéét vagy valami más fájdalom, veszteség elsiratását. Nekik ezt üzeni ma Isten: „Merheted megélni!” Merhetnek mélyre menni benne, mert ő ott is ott van. Segít Önöknek végig az úton. De a szabadítást is elkészítette belőle. Ne akarjanak ott maradni!

Van közülünk, aki már eddig is tudta, hogy letelt a lelki halálának gyásza. Keresztyén szótárunkkal így mondjuk: átélte a megváltást, a kiváltást a saját szenvedéséből. Nekik ezt üzeni ma Isten: „Merheted újra átélni!” Ünnepelhetik az igazi húsvétot, mert ismerik már mind a lelki halált, mind a lelki feltámadást.

És van közülünk, akinek éppen most, ezen a húsvéton telt le a hosszú idő, amit meghalt lélekkel élt. Nekik ezt üzeni ma Isten: „Üdvözöllek az életben! Neked készítettem! Kiestem érted a játékból, az életből. És te is kiestél belőle egy időre. De most visszatértél az életbe! Nekem ez az öröm-hírem, az evangéliumom. Engedd hát át magadon az én örömömet! Szívd tele végre a tüdődet, élvezd a véred pezsgését, és köszöntsd a fényt szívedben! Én támasztottam fel neked.”

Egyetlen vízcsepp. Ezt adta oda értem Jézus. A mindenét. Életét és halálát. Most pedig a lelki feltámadást ajánlja fel. Akár először élem át, akár sokadjára. Visszatérhetek az életbe, mert ő feltámadt. Valóban feltámadt. Ámen.