Engedd be a napfényt!

A kép forrása itt található

Igehirdetés 1Kor 5,6-8 alapján.

Ma házasok leszünk. No nem a házasság értelmében, hanem idézőjelesen. „Házasok” leszünk, mert egy házunk lesz. Mindenkinek külön-külön.

Képzeljünk el egy kertes házat! Van hozzá terasz, udvar, kerítés, azon túl pedig a színes világ. A ház a mi féltve őrzött belső világunk. A csigaházunk, ahová jó visszahúzódni a külvilág elől – akár azért, mert bántanak, akár csak azért, mert nyugalomra vágyunk. Itt vannak az emlékeink, az identitásunk, a vágyaink, álmaink, terveink, sérüléseink. Minden, amit valami miatt meg akarunk őrizni.

A belső világunkat jelképező házban magunkat is látjuk, emberi testben. Ez az az énünk, ami jön-megy a külvilág és a belső világ között. Hol a munkahelyen vagy az iskolában van, hol a boltban, hol orvosnál, hol moziban vagy a buszra várva.

Pál apostol is a ház képével rajzolta elénk a hallott igehirdetési alapigénket.

A kovász kitakarításáról beszél. Ez az Egyiptomból való kivonulásra vonatkozik. Akkor kellett kovásztalan kenyérből készíteni kenyeret. Azóta, amikor ennek az emlékünnepe van, minden zsidónak szó szerint ki kell takarítania az otthonából mindenféle kovászt és kovászos ételt – emlékül a kivonulás éjszakájára. A kovásztalan idő letelte után új kovászt készítettek.

Pál a korinthusi gyülekezetnek ír erről, átvitt értelemben. Azt mondja, hogy ahogyan a házból ki kell ilyenkor takarítani a kovászt, az életünkben se hagyjunk benne. Jézus áldozata egyszer és mindenkorra szól, az egész embernek. Ne is érjük be kevesebbel! Ne hagyjunk benne semmi olyat az életünkben, ami kovászként megerjesztheti a lelkünket! Tisztítsuk ki az egészet! A tisztaság és igazság kovásztalanságával ünnepeljünk! De mit is jelent ez?

Képzeljük magunk elé a házunkat, amit az előbb végiggondoltunk! Természetszerűleg, amikor hívőkké leszünk, olyan a hitünk, mintha Istennel csak az udvaron vagy a teraszon találkoznánk. Megvan a magunk kis élete, ahonnan időnként látogatóba megyünk hozzá. Szeretünk minél többet ott lenni. Ilyenkor – amikor kilépünk a „házunkból” – azt szeretnénk, hogy mindig süssön a nap, legyen finom, meleg idő, és jókedvűen, vigasztalóan várjon minket. Aztán zokon vesszük, amikor elindultunk hozzá, és éppen nem süt a nap, hideg van és nem vigasztalódtunk meg a vele töltött időben…

Egészen emberi ez. Mindannyian így kezdjük, és igazából az egész életünket le tudjuk élni ezzel a forgatókönyvvel. Van istenkapcsolatunk, szoktunk vele beszélgetni – akár gyakran is –, de a ház képével élve, mi megyünk ki hozzá. Mi szánjuk rá magunkat, hogy most akkor leülünk vele beszélgetni. Mi ezzel a gond?

Az, hogy attól, hogy a koszos, rendetlen lakásunkból elmegyünk a tiszta és rendezett szállodába, egyszer még haza kell mennünk. Amíg pedig ott vagyunk, számos esetben eszünkbe jut, hogy „Jaj, bár otthon is így nézne ki minden!” És nem tudjuk úgy élvezni az onnan áradó tisztaságot, mint lehetne.

Megvannak a saját életünk eltitkolt területei. Belső világunk házában ott vannak a sötétítőfüggönnyel eltakart szobák, a porosodó emlékek, az összegyűlt kacatok. Olyan dolgok, amik valamilyen úton-módon terhet jelentenek számunkra. Úgy megszoktunk azonban velük élni, hogy meg sem kérdőjelezzük a jelenlétüket. Nyomasztó viszont velük élni…

Ez az a metódus, mint a bűnesetnél. Miután Ádám és Éva szakított a fáról, rögtön rejtőzködni kezdtek. Testüket fügefalevelekből fűzött ruha mögé rejtették, egész lényüket pedig a bokrok mögé. Amikor Isten szellős alkonyatkor ott sétált, ez volt az első eset, hogy nem jöttek elő. Azóta rejtőzködünk. Isten tapintatosan az udvarunkon sétál, mi pedig többnyire vagy a házban vagyunk bezárkózva, vagy a külvilágban jövünk-megyünk. Néha azért nála is megállunk…

Most jött el a pont, hogy elárulom a központi gondolatot, amit magunkkal vihetünk majd: „Engedd be a napfényt!” Lehet ugyanis ezt úgy, hogy – Pál szavaival élve – kitakarítjuk a lakásból az összes kovászt. Mindent, ami a múlthoz úgy tapad, hogy az számunkra káros.

Mi lenne, ha nem mi mennénk ki időnként látogatóba Istenhez, hanem őt hívnánk be a saját életünkbe? Az ugyanis, hogy szégyelljük előtte (is) az ott felhalmozott dolgokat, a lehetőség elmulasztása. Ha valaki képes egy lelket igazán kitakarítani, kényelmessé és otthonossá tenni, az éppen ő! Be lehet engedni a napfényt, az ő fényét, a nyitott sziklasírba beáradó fényt! Leszedni a sötétítő függönyöket, kinyitni az ablakokat, és engedni, hogy a világosság először felfedje a régóta megvilágítatlan múltat. Megbarátkozni a gondolattal, hogy élhetünk anélkül, hogy gúzsba kötne minket a múltunk. Az otthonuk. Aztán elkezdhetjük Istennel, együttes erővel kihordani belőle azt, ami már tűzre vethető, ami káros ránk nézve, ami csak lelkifurdalást kelt, vagy aminek egyszerűen csak lejárt a szavatossága, az ideje.

Az evangélisták szerint Jézus feje fölé, arra a bizonyos, sokszor ábrázolt táblára, az volt felírva, hogy „a Názáreti Jézus, a zsidók királya” (latin rövidítéssel I.N.R.I.). Mivel az Újszövetség többször beszél arról, hogy Jézus felvitte a fára a bűneinket, sőt egyenesen az adóslevelünket, ezért úgy is szokták ábrázolni, hogy az van a feje fölé szegezve. Ő már megfizetett értünk. Már rendezte a számlát. Mi miért szenvedünk akkor a kelleténél tovább?

Ő kovásztalan életeket álmodik. Olyanokat, ahol végre segíthet nekünk, és az életünket teheti rendbe velünk. A saját „házunkat”, belső világunkat. Szívesen beszélget ő velünk a kertben, de ennél elképzelhetetlenül többet tud adni. Nem csak az év egy-két napja lehet húsvét, hanem mindegyik.

Ma házasok vagyunk. Látjuk magunk előtt a belső világunkat úgy, mint egy házat. Most képzeljük el úgy, hogy tárva-nyitva állnak az ablakai (vagy már nincsenek is), leszedtünk mindent függönyt, tiszta és friss illat lengi körbe, sehol nincsen se kosz, se lom. Friss, tiszta és levegős. Kihordtunk belőle mindent, ami ártalmas volt ránk nézve. Istennel, Jézussal megdolgoztunk érte. Fog még bekerülni ide olyan, ami terhes lesz számunkra. De azt már korábban észre fogjuk venni, és megdolgozunk érte, hogy kitehessük az életünkből. Nem tűrünk már kovászt akkor, amikor letelt az ideje. Istennel szeretnénk inkább a belső szobánkban is beszélgetni. Minden nap húsvétot ünnepelni. Ámen.