Ha "felfelé" akarsz jutni lelkedben, indulj el "lefelé"!

A kép forrása itt található

Igehirdetés Ézs 50,1-10 alapján.

Elértünk Jeruzsálem városához. Mögöttünk ott van a kanyargós böjti út – annak minden lemondásával, vívódásával, kísértésével, rádöbbenésével és feloldásával. Előttünk ott fekszik a város. Zsúfoltan és ünneplőbe öltözve. Körülöttünk hozsannázó tömeg. Pálmaágakat lengetők, felsőruhájukat az útra terítők és összeesküvést szövők vegyesen. A forgatag közepén pedig Jézus. Egy szamár csikóján ül.

Ma az ige nyomán az ő és Atyja gondolatvilágával foglalkozunk. Különleges út lesz ez. Többnyire máshonnan szoktuk megfogni az ünnep hangulatát. Textusunk azonban nagy kihívás elé állít minket: kiragad a megszokott virágvasárnapi komfortzónánkból, és új távlatokat nyit. Ez lesz közben a központi gondolatunk: ha „felfelé” akarsz jutni lelkedben, indulj el „lefelé”!

Igénk Ézsaiás könyvéből való. Ószövetségi ige, ami mivel jóval korábban keletkezett Jézus földi életénél, szó szerint egyáltalán nem szólhat virágvasárnapról. Máshonnan fog megnyílni nekünk.

Műfajilag két különböző szöveget hallottunk egymás után. Az első rész olyan, mintha párbeszéd lenne. Isten költői kérdésekkel teszi helyre az erőviszonyokat. Bárki bármit gondol, nem túl rövid a keze ahhoz, hogy megválthasson minket. Mindez Jób könyvét idézi. A második rész ún. Ebed Jahve, „Isten Szolgája” ének. Olyan bibliai részek ezek, amik önmagukban is kerek egész költemények, és a Messiásról úgy szóohai mint az Úr Szolgájáról.

Igénknek olyan hangulata van, mintha nagypéntek lenne. Mintha az igét kijelölők eltévesztették volna a napot, és véletlenül virágvasárnapra írták volna a nagypénteki igét. Hatalmas kontraszt feszül itt ezért. Teremtő feszültség. A hozsannázó, örömujjongó napon ilyen részek szólalnak meg:

„feketébe öltöztetem az eget, és zsákruhát adok rá”, „hagytam, hogy verjék a hátamat”, „arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől”, „olyanná tettem arcomat, mint a kovakő” és „Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm?”.

Egészen depresszív hangulatba kerülhetünk. Mintha elveszítenénk a virágvasárnapi örömöt, és megfeneklenénk már jó előre nagypéntek fájdalmában. De most helyezzük mindezt a saját gondolatainkból az Atya és a Fiú gondolatvilágába! Az ujjongó tömeg közepette, a szamárcsikón ülve Jézus és Isten gondolatai ezek: „Miért gondolják, hogy túl rövid ahhoz a kezem, hogy megválthassam őket?” „Miért gondolják, hogy nem tudom, mit csinálok? Hiszen minden fájdalom és szenvedés azért jön, mert én az Úr megengedem azt. Elterveztem és megvalósítom. Csak így tudom megszabadítani őket.”

Azt mondtuk, hogy kontraszt feszül az igében. Sőt, magában virágvasárnapban. Teremtő feszültség. Ez a feszültség az Isten és az ember világa közti különbözőségből fakad. Az ember világa ujjong, mert a hatalmas Messiás ideért. A megígért, tökéletes királyságot várja. Most már vége a szenvedésnek. Elfoglalja életünk trónját, csak jog és igazságosság lesz, és kezdetét veszi tökéletes életünk. Hát hogy ne ujjonganánk? Ma ezt röviden úgy fogjuk mondani, hogy „felfelé” szeretnénk jutni lelkünkben. Jól szeretnék érezni magunkat, véget vetni a szenvedésnek, és Jézussal tökéletes egységet alkotni.

Isten világa azonban az, hogy a hozsannázás és pálmaágat lengetés közben tudja, hogy most kezdődnek csak a nehézségek. Ha eddig fájdalmas volt, most még inkább az lesz. Hogy miért? Azért, mert a hőn áhított emberi célt nem lehet máshogy elérni. Ha mi, emberek, „felfelé” akarunk haladni lelkünkben, az egyedül hatásos út „lefelé” vezet a mélységekbe. Ha „felfelé” akarsz jutni, indulj el lefelé!

Ez viszont valahogy zsigerileg lepattan rólunk. Ha „felfelé” akarunk haladni lelkünkben, akkor csak és kizárólag jobban akarjuk érezni magunkat. Tűnjenek el a problémák egy kegyelmi pillanattal, hogy pehelykönnyű lélekkel élhessünk! Ha például házasságot kötünk, akkor onnantól legyen minden jó a kapcsolatunkban! Ha gyerekünk születik, neki soha ne legyenek nehézségei! Ha barátra teszünk szert, vele soha ne legyen nehéz vele! Ha új munkahelyünk lesz, ott már minden legyen tökéletes! És ha megéreztük Istent a lelkünkben, onnantól már csak higgyünk benne! Mint egy statikus vonal, beáll arra a szintre, és nem lesznek nehézségeink. De aztán mégis jönnek. Ebből pedig arra következtetünk, hogy nem elég erős a hitünk. És/vagy arra, hogy Isten nincsen, vagy nem elég erős a keze ahhoz, hogy megmentsen minket.

A tanítványok is csak „felfelé” akartak menni. Ha Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, akkor innentől minden rendben lesz! Jézus halála után tehát összetörtek. Az emmausi tanítványok hazafelé bandukoltak. A Júdás nélkül maradt tizenegy tanítvány bezárkózott. Magukba fordultak. Nem pusztán Jézust gyászolták, hanem a megváltandó világot.

Az egész közben olyan, mint amikor keressük a szemüvegünket, aztán kiderül, hogy az orrunkon van. Vagy keressük a fél pár papucsunkat, és kiderül, hogy a kezünkben van. Vagy keressük a slusszkulcsot, és közben a helyén van. Végig az orrunk előtt. Csak éppen nem látjuk a fától az erdőt.

Amikor csak „felfelé” akarunk haladni, és nem így történik, annyira beletemetkezünk a fájdalmunkba, hogy a hazug képet elhisszük valóságnak. A hazug kép pedig eltorzítja a látásunkat, és a valóságot hisszük délibábnak. Csalfa, vak reménynek, kit teremt magának a boldogtalan.

A bűneset óta azonban nem a jó a világ rendje. Elromlott a világ. Kifordult sarkaiból. Az Édenben még persze a jó következett mindenek felett, és a mi lelkünk megőrizte ennek az elvárását. Azonban nem a paradicsomban élünk már. Ennek a sarkaiból kifordult világnak már a rossz az alapállapota. Ha jobban akarunk lenni, nem lehet nem lefelé haladni először: legyőzni azt, ami a mélyben van. Elvágni a köteleket, leoldani a bilincseket, letépni mindazt, ami fogva tart. Ha ez megtörtént, akkor lehet mélyből magasba menni. De nem is menni! Szaladni, suhanni, szárnyalni sebesen!

Ezért történik az, hogy amikor rátalálunk Jézusra, akkor nem várt mélységek jönnek. Ezért történik az, hogy amikor rájövünk valami lelkünket gyötrő sérülésünkre, azt hisszük, örvényként magával fog rántani. Ezért történik az, hogy az Atya és a Fiú más gondolatokat forgat magában, mint az ünneplő tömeg.

Segítség nélkül persze nem lehet majd „felfelé” jutni. Jézusnak ezért van ott az Atyja, aki kitalálta a grandiózus megváltó tervet. Istennek ezért van ott Jézus, aki önmagukon keresztül véghezviszi a szabadítást. Nekünk pedig ezért van ott a Szentháromság Isten. Ha magunkban maradnánk, tényleg csak örvény lenne. Magába szippantó mocsár. Vele azonban feldolgozás, halálból feltámadás, bűnökből, fájdalmakból és nehézségekből szabadítás lesz.

Elértünk Jeruzsálem kapujához. Ott látjuk az ujjongó tömeget. Mi többet tudunk már náluk. Tudjuk, mi vár Jézusra a kapun túl a nagyheti eseményekben. És mégis! Tiszta szívből lengetjük a pálmaágunkat, és boldog mosollyal nézzük, ahogy az útra terített felsőruhánkra rálép a Jézust hordozó szamárcsikó. Ajkunkon hozsánna zendül. Ujjongunk. Nem azért, amiért az akkor és ott örvendezők, a rögtön „felfelé” vágyódók. Nem. Mi azért ujjongunk, mert tudjuk, hogy először „lefelé” kell menni. Bele a nagyheti fájdalomba. Mert Isten így alkotta meg a szabadításunkat. Saját húsvétunk hajnalára, miután átmentünk Jézussal az elmúláson és elengedésen, mi is feltámadunk majd. Csak a mélyből juthatunk a magasba. Megtartó kegyelem ez. Ámen.