A vágyódás betöltése

A kép forrása itt található

Igehirdetés Jn 6,1-15 alapján

Már egészen közel járunk Jeruzsálemhez. Hetek óta zarándokolunk a böjti úton. Ma olyan emberek mellé szegődünk, akik maguk is Jézus nyomába eredtek. Az ő történetükön keresztül gondolkodunk ma az evangéliumról. A fókuszunkban ez a gondolat lesz: A vágyódás betöltése.

Idén a húsvétra készülő vasárnapokon csupa evangéliumi történetet ízlelgetünk, most éppen Jánostól. Ahogyan a legtöbben tudják, rendszerint ő az, aki különbözik az ún. szinoptikus evangélistáktól, Mátétól, Márktól és Lukácstól. Nem önkényeskedésből teszi ezt, és nem is a történtek elferdítése miatt. A zsidó, több ezer éves történetírás ugyanis másról szól, mint amit mi értünk történelem alatt. Mi a tények pontos feltárását és leírását várjuk, ők pedig a mondanivaló szempontjából írnak. Ez azt jelenti, hogy nem a pontosságon van a hangsúly, hanem azért rögzítenek egy eseményt, hogy tudatosítsanak vele valamit.

Ma ez a tudatos jánosi gondolat fog végigvezetni bennünket az igehirdetésen. A szinoptikusok ugyanis a kenyércsodára, az ötezer ember megvendégelésére helyezik a hangsúlyt. Ők ezt az emberi elme számára elképzelhetetlen megsokasítást helyezik középpontba. János viszont a Jézusra való vágyódásra, és ennek betöltésére. Ezt a vágyódást és meglepő betöltését fogjuk végiggondolni.

A szinoptikusok úgy mesélik a történetet, hogy

amikor Jézus és a sokaság már együtt vannak, estefelé merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ennyi embert jóllakatni. Annyira belénk ivódott az ő szemszögük, hogy talán észre sem vesszük, hogy Jánosnál szó sincs együtt töltött időről. Jézus nem tanította őket, nem beszélt hozzájuk és még csak nem is volt velük előtte. Ehelyett azt olvassuk, hogy egyszer elment a Galileai-tenger túlsó partjára a tanítványaival. Nem tudjuk, hogy ez a szűkebb, 12 fős, vagy egy tágabb kör volt-e. Mindenesetre úgy képzeljük most el az eseményeket, hogy ott van Jézus csak tanítványokkal! Aztán egyszer csak – valószínűleg messziről – észreveszik, hogy egy tömeg közelít. A tömegről annyit tudunk, hogy 5000 férfi volt benne. No meg egy gyerek, akinél később a kenyér és a hal lesz. De hát ez ugyebár nem 5001 fő volt, hanem 5000 férfi, plusz a nők és a gyerekek. Nem semmi látvány és érzés lehetett…

Itt nem történik meg az, amit mi megszoktunk. Jézus nem tanítja őket. Nem gyógyítja őket. Mi viszont azért feltételezzük ezt, mert az derül ki a történetből, hogy korábban ezeket látva, hallva és megtapasztalva kíváncsiak Jézusra. Tudják, hogy hogyan tanít. Ezért hozzá jönnek. Tudják, hogy képes meggyógyítani mindenféle betegséget. Ezért hozzá jönnek. Tudják, hogy Istentől jött, ezért hozzá jönnek. Egy vágyódás van bennük. Egy sóvárgás, hogy együtt legyenek vele.

Ott jártunk, hogy Jézus és a tanítványok látják, ahogy érkezik a hömpölygő tömeg. Jézusnak ez az első reakciója (János szerint): „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” Ütős kérdés. Hiszen nem tanítani vagy gyógyítani kezdi őket. Nem a leültetésükön gondolkodik, sem nem a mondanivalóján, vagy azon, hogy hagyják már békén, mert ő azért jött ide, hogy nyugalomban legyen.

János viszont így folytatja: „Ezt pedig azért kérdezte tőle, mert ő már tudta, mit fog tenni.” A „tőle” Fülöpöt jelenti. Jézus már tudja, hogy válaszolni fog a vágyódásukra. Ők messiási valójára kíváncsiak, ő pedig megadja ezt nekik. De egészen furcsa módon. Kenyérkérdést csinál egy látszólag indokolatlan helyzetből. Elvégre ha az emberek nagy útra indultak, maguknak kellett ételről gondoskodniuk. Sőt! Még oda sem értek. Még fel sem merült, hogy éhesek.

András – valószínűleg a helyzet abszurditása miatt – azt mondja, hogy egy gyereknél van öt kenyér és két hal. Jézus erre azt mondja, rendben. Ültessétek le őket! Majd kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és az embereknek adta. Micsoda áthallás! Mintha az úrvacsora szerzési igéit hallanánk. Sőt! Jánosnál egyáltalán nem szerepelnek az utolsó vacsoránál ezek a szavak. Csak a többi evangélistánál. János tehát egyenesen az úrvacsora alapításának szavait helyezi erre a pontra. Jézus önmagát adja.

 Itt pedig ismét eltérés van a szinoptikusoktól. Azt írja ugyanis János, hogy maga Jézus volt az, aki a kenyere és a halat kiosztotta. A többiek pedig a tanítványoknak adják ugyan ezt a feladatot. János viszont ugyebár azt állítja fókuszba, hogy Jézus a legelemibb módon tölti be az emberek vágyódását. Ezért ő maga szolgál. Olyan megrendítő mélységet hordoz ez a szolgálata – több mint 5000 embernek enni adni –, mint amikor később letérdel tanítványai elé és megmossa a lábukat. Ő, a Mester, mindenki szolgájává lesz. Sőt! A lábmosás története megint csak nagycsütörtök estéjéhez tartozik! A nagyheti események része.

De van itt még áthallás! János ugyanis azt írja, hogy nagy fű volt azon a vidéken, ahol voltak. János nem szokott csak úgy írogatni sem a természeti szépségekről, sem a nap- vagy évszakokról. Ha mégis ír, akkor azt szintén teológiai megfontolásból teszi. (Például amikor Júdás kimegy nagycsütörtök este a páskavacsoráról, akkor azt írja, hogy „és éjszaka volt”. Vagyis a legsűrűbb sötétség és mélység, hogy elárulja Jézust.) Itt a nagy fű azt jelenti, hogy tavasz van. Zsidó szóval a páska, keresztyén szóval a húsvéti időszak. Micsoda mondanivaló ez is! Húsvétkor tölti be legnagyobb éhségünket, sóvárgásunkat! Méghozzá úgy, hogy önmaga testét töri meg, és adja körbe a kegyelemre sóvárgóknak. Önmaga vérét önti ki, és adja oda azokért, akik szabadulni akarnak az ezerféle megkötözöttségből.

Az öt árpakenyér és a két hal maradékából (!) tizenkét kosárnyi darabot és morzsát szednek össze. Ebben az egyetlen mondatban ismét hatalmas mélység van. Egyfelől eszünkbe juthat a néhány héttel ezelőtti alapigénk, a kánaáni asszony könyörgése. Ő csak egyetlen lehulló morzsát kért Jézus asztaláról. Hát tessék! A morzsa több, mint amiből készült! Aztán eszünkbe juthat a szegény Lázár története, aki a gazdag asztaláról a morzsával is beérte volna, de nem kapott azt sem. Végül Ábrahám keblére jutotta a mennybe.

És hát a tizenkét kosár… Vajon véletlen? Vagy tényleg pont ennyi volt? Jánost ismerve, itt ismét valami tudatos információ húzódik meg. Tizenkettő. Tizenkét törzs az Ószövetségben, Jákób gyermekei. Tizenkét tanítvány az Újszövetségben. Immáron nem csak a zsidóság, hanem az egész világ „törzseinek” képviselői. Vagyis a maradék annyi, amivel az egész zsidóság, és az egész világ jóllakhat. Krisztus maga.

Az emberek Jézus miatt jönnek. Erre enni kapnak. Aztán esznek. Erre Jézust kapják. És hogy miért ez a dupla csavar? Azért, mert így tudott a legteljesebben adni.

A vágyódás betöltése. Erről gondolkodtunk ma. De vajon kinek a vágyódása ez? Csak a miénk lenne? A mi sóvárgásunk őfelé? Nem. A vágyódás Jézus vágyódása is mifelénk. Ennek betöltéséről szól húsvét. Mert győzött mindazon, aminek hatalma lehet elválasztani minket tőle. Arra vágyódik, hogy végre önmagát adhassa nekünk. Hogy betölthesse életünket. Ő az élet Kenyere. Ő vágyódik arra, hogy teljesebbet és jobbat adhasson nekünk, mint amit mi el tudunk képzelni. Vajon mi vágyódunk őfelé? Ámen.