Engedem-e elvenni tőlem azt, ami a káromra van?

Igehirdetés Nemesszalókon és Nyárádon 2015. szeptember 6-án

Alapige:

Gal 5,16-24

Pál apostol ezt írja a galatáknak:

Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. 17Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. 18Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. 19A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, 20bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás;21irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. 22A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, 23szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. 24Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.

Ma a következőkérdést tesszük fel: Engedem-e elvinni tőlem azt, ami a káromra van? Ezt a gondolatot járjuk körbe az ige nyomán, de máshol kezdjük…

Lázár Ervinnél. Bevallom, én csak a meséiről ismertem eddig őt. Ezekről viszont nagyon. „Berzsián és Dideki”, „Szegény Dzsoni és Árnika”, no meg persze „A négyszögletű kerek erdő”, amiben ott él Mikkamakka, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos, Ló Szerafin, Aromo, Dömdödöm, Bruckner Szigfrid és Nagy Zoárd. Nemrég viszont találkoztam egy novellájával is. Az a címe, hogy „A tolvaj”. Ennek a révén közelítünk az ige felé.

Az elbeszélő kisfiút azzal gyanúsítja édesanyja, hogy ő lopkod el bizonyos dolgokat a házból. Hol egy mozsártörőt, hol egy derelyevágót, hol meg „efféle konyhai vicik-vacakot”. Amikor kiderül, hogy ő nem lehetett, többen ott töltik az éjszakát, elbújva a sötét konyha zugaiban. A tettenérést így írja le Lázár
Ervin: „Látjuk mindnyájan, amit nem mer kimondani. A gyereknek szárnya van. Két borzos, fehér szárnyacska. […] János, engedje el. […] A gyerek gyors léptekkel kisiet a házból. […] Hátrafeszített nyakkal nézzük az eget. […] Most – kiáltja a bátyám –, láttátok, átrepült a hold előtt. […] Az angyal nem jött többé. […] Most, felnőtt férfiként, felriadok néha éjszaka, és fülelek. Hátha itt motoz a lakásban egy angyal! Hátha szüksége van valamire a dolgaim közül! De nem moccan semmi, csak a csend hasogatja a dobhártyámat.”

Mély és gyönyörű történetet ez. Az angyal azért lopakodik be, hogy el tudjon hozni olyan tárgyakat, amikre minden bizonnyal már nincsen szükségük. Nem válnak meg tőlük, ő azonban tudja, hogy nem szabad már ott lenniük.

Többféleképpen is érthetjük persze a novellát. Mi most úgy értjük, ahogyan az igével összefűzve hat bennünk. Nézzük hát az elhangzott igehirdetési igét, amit Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből hallottunk!

Kik voltak először is a galaták? Galácia lakosai, a Római Birodalom korában. Pál apostol pásztorolása alá tartoztak. A nekik írt levélben egy gyönyörű buzdító szakasz részeként halljuk a fenti sorokat. Aki még emlékszik az ige keltette hatásra, az most valószínűleg nem érti, hogy hogyan beszélhetek buzdításról ilyen után, hogy például „a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek” meg hogy mik a test cselekedetei (házasságtörés, viszálykodás, széthúzás, stb.) vagy hogy „a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt”.

A buzdítás nem a szavakban, hanem az összkép mélységében és magasságában rejlik. Az eredeti görög szövegből kiderül, hogy a test nem az emberi testet jelenti, hanem szimbólum. Szimbóluma az emberi természetünknek, amelyik a bűneset nyomán túl könnyen hallgat a rossz, sziszegő szavakra. A lélek szava pedig nem kis- hanem nagy kezdőbetűvel van leírva, vagyis a Szentlelket jelenti, aki ott van a mi emberi lelkünkben.

A test szimbóluma tehát azt képviseli, ami a káromra van – a Szentlélek cselekvése pedig azt jelenti, ami a javamra válik. A szöveg pedig azt mondja, hogy ez a kettő ellenkezik, viaskodik bennünk. Elindul egy késztetés a bensőnkben, a kérdés pedig az, hogy olyan cselekvés lesz-e belőle, ami a kárunkra válik, vagy olyan, ami a javunkra? Mintha egy boxmeccsen ott állna a ringben a kétféle akaratunk. Vajon melyik győz? Kárunkra válik-e majd, vagy a javunkra?

De tegyük fel inkább ezt a kérdést Lázár Ervin előbb hallott novellája nyomán: engedem-e elvenni tőlem azt, ami a káromra van? Két borzas, fehér szárnya van. Isten küldte hozzám. Nem kárt okozni, hanem megszabadítani jön olyan hátramaradt traumáktól, következményektől, önmagunk elől titkolt érzésektől és felismerésektől, amik lappangva bár, de uralkodnak rajtunk: itt egy gyomorfekély, ott egy fiatalkori magas vérnyomás. Itt egy elidegenedés az emberektől, ott egy kis uralkodás rajtuk. Itt egy „Haragszom az egész világra!” felkiáltás, ott egy „Semmire sem vagyok jó…” sóhaj. Vagy itt a változni akarás – ezredszer és milliószor, ott egy újabb csalódás magamban – ezredszer és milliószor.

Nem én teszem meg, és nem is én döntöm el, hogy a boxmeccsen – a lelkem színterén – mikor melyik késztetés győz. Hanem mint a hallott olvasmányban (Lk 17,11-19), felismerem tizedik, meggyógyított leprásként, hogy Isten ajándéka ez. Aztán esetlen szavaimmal megköszönöm neki. Vagy másként fogalmazva, Lázár Ervin nyomán: nem állítok őröket a Szentlélek ellen, hanem engedem, hogy elvigyen tőlem olyan bennem ragadt, belém iszaposodott, mocsárban elsüllyedt súlyokat, amik lehúzzák az életemet, és rendszerint tönkreteszik a legboldogabb pillanataimat is.

Nem én teszem meg. Ahogyan Pál soraiban sem arról van szó, hogy majd én jól megsanyargatom – megfeszítem – a testemet, és akkor cserébe majd de jó lesz nekem! Inkább erről van szó: aki már Krisztus Jézusé, azért már Jézus teste lett felfeszítve a keresztfára. Ő vérzett, ő kínlódott, ő halt meg. Ő a Megváltó, enyém a megváltás – amikor elviszi tőlem és belőlem azt, ami tönkrevág.

Nem én teszem meg. Viszont mégis számít az akaratom. Számít, hogy megengedem-e, hogy tevékenykedjen az életemben. Számít, hogy sóvárgok-e erre. Számít, hogy felismerem-e, hogy ő végzett el bennem valamit. Nagyon is számít Jézusnak, hogy mit szeretnék. Ezért küzd értem a ringben életem boxmeccsén – minden pillanatban. Ezért visz el bennem ragadt, belém iszaposodott, mocsárban elsüllyedt súlyokat, amik lehúzzák az életemet, és rendszerint tönkreteszik a legboldogabb pillanataimat is.

Lázár Ervin csodás perceket tud okozni nekünk. Akkor, amikor olvassuk, és akkor, amikor eszünkbe jut. Jézus viszont nála is többet tud adni nekünk. Akkor is, amikor éppen nem olvassuk a Bibliát, vagy nem jut ő az eszünkbe. Ő folyamatosan értünk dolgozik, Szentlelkén keresztül. Mi nem tudunk tenni érte. Ő a cselekvő. Viszont nagyon is számít neki, hogy sóvárgunk-e utána, és engedjük-e, hogy mint az angyal a történetben, elvigyen tőlünk olyasmiket, amik a kárunkra vannak. Ámen.