Alapige:
Lk 14,1-11
1Amikor egyszer (Jézus) szombaton bement a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. 2Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. 3Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” 4De ők hallgattak. Erre kézenfogta a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. 5Hozzájuk pedig így szólt: „Vajon, ha közületek valakinek a fia, vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?” 6Nem tudtak erre mit felelni. 7Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor észrevette, hogyan válogatják a főhelyeket: 8„Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. 9És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyet! - akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. 10Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! - s akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. 11Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Többször tapasztaljuk életünkben, hogy Isten máshogy gondolja a dolgokat, mint mi. Például nem szóról szóra hajtja végre minden egyes kérésünket, hanem egészen egyéni módon, sokszor csak évek, évtizedek múltával. Ma arról gondolkodunk, hogy ezt a másként gondolkodást kimondottan értünk teszi.
Látnak maguk előtt egy képet. Ebbe a minap botlottam bele a facebookon, és rögtön posztoltam is gyülekezetünk oldalára. Nagy érdeklődést váltott ki. Én is elmeditáltam rajta, hogy mit is jelent, és többen új nézőpontot adtak hozzá. Nézzünk néhányat Istennek erről a másként gondolkodásáról!
Mi egy egyenes utat képzelünk el. Isten pedig egy meredek, akadályokkal teli utat, ami még ráadásul hol irtó meredek, hol meg lefelé(!) visz. Mi kitűzünk egy célzászlót. (Látják a kép végén „a te terved”
feliratnál, hogy még a kép is bekeretezett, befejezett?) Isten pedig nem tesz cél-zászlót. Van viszont több kis jelölő zászló a magaslatok tetején, amik amolyan értékelő és elismerő pontok számunkra. (Látják, hogy ennél az alsó képnél még a kép kerete sincs lezárva? Nem befejezett…)
feliratnál, hogy még a kép is bekeretezett, befejezett?) Isten pedig nem tesz cél-zászlót. Van viszont több kis jelölő zászló a magaslatok tetején, amik amolyan értékelő és elismerő pontok számunkra. (Látják, hogy ennél az alsó képnél még a kép kerete sincs lezárva? Nem befejezett…)
Mi akadályok nélküli utat képzelünk el. Isten pedig egy túlélőtúrát. Így viszont a mélység után mindig magasabbra jutunk az ábrázolás szerint, mint ahol előtte voltunk. Hogyha pedig így nézzük, akkor Isten már az első akadály után nagyobb növekedést ad, mint amit mi elképzeltünk.
Ha figyelmesen nézik, meglátják, hogy Isten mindig ad kapaszkodókat. Az első kövekhez még nem kell. Azokat viszonylag könnyen meg lehet mászni, a lankás oldalon pedig felmenni. A következőnél azonban nem enged túl nagy mélységbe, és még abban is hidat készít, hogy kevesebb nehézséget kelljen átélni. A harmadiknál kétféle segítséget is kínál. Vagy a csúszkapályával megyünk át fönt, vagy csónakba ülünk, amivel az őrült mélységnek csak a feléig kell lemerészkednünk. Hogyha pedig átértünk, ott vár minket egy kötél, aminek a segítségével nem pottyanunk még mélyebbre. A következő lankás rész megy segítség nélkül is. Nem is visz magasabbra. Egy kis pihenés a nagy megpróbáltatás után. (Tényleg, ez is benne van, hogy egy nagyobb mélység, egy kisebb. Egy nagyobb, egy kisebb…) És ami segítséget még láthatnak – ha jó a szemük és figyelmesen nézik –, hogy a magas hegyoldalban, az esőfelhő alatt kiálló valamik vannak. Segítenek a mászásban. És sok minden más is van még benne.
Szóval van az én tervem: rövid, egyenes, alig emelkedő vonal, akadályok nélkül. A végén egy cél-zászlóval. És van Isten terve: akadályokkal, mélységekkel és magasságokkal. Több részeredménnyel, soha be nem fejeződőként. Vagyis Isten máshogy gondolkodik. Értem.
Erről szól – többek között – a két hallott bibliai történet Lukács evangéliumából: a vízkóros ember meggyógyítása és a főhelyek válogatása.
Jézus farizeusokkal ebédel. Ez már önmagában is azt mutatja, hogy Jézus másképp gondolkodik. A farizeusokról ugyanis azt szokták mondani, hogy a betű emberei. Vagyis minden zsidó törvényt túlontúl szó szerint értelmeztek. Semmi rugalmasság és helyzethez alkalmazkodás nem volt bennük. Persze csak másokra nézve. Önmagukra már más volt. Egyszóval a Jézus körüli társaság már azon is meglepődött, hogy egyáltalán szó áll velük. Lukács evangéliumának tanúsága szerint pedig ezt többször is megtette, lakomákon is.
Ez most éppen szombaton történik. Szombaton, ami a teremtés hetedik napja. Ugyebár ezen pihent meg Isten minden teremtő munkája után, ezért az ember is pihenhet egy napot egy munkás héten. (Vasárnapot Jézus feltámadás miatt ünnepeljük helyette, hiszen Jézus erre a napra virradóan támadt fel.) A farizeusok szó szerinti értelmezése szerint az, hogy ne dolgozzunk ezen a napon, azt is jelenti, hogy egyenesen tilos gyógyítani is. (Jó hogy a kórházakban és a sürgősségi osztályon ezt nem így gondolják…)
Ott áll Jézus a lakoma házában. Valahogyan odakerül elé egy vízkóros ember. Pontos információink nincsenek erről a betegségről. Annyi sejthető, hogy nem egyszerűen bevizesedtek a lábai, hanem valamilyen komoly betegség alig elviselhető, látványos és fájdalmas következményéről van szó.
Jézus pedig megkérdezi a vendégeket, szabad-e gyógyítani. Csend. Meggyógyítja és elbocsátja. Jézus másképp gondolkodik. Márk evangéliumában így mondja: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.” Nem büntetés és akadály a hetedik nap, hanem egyfelől ajándék, másfelől lehetőség a pihenésre, hiszen másként – hosszú távon – nem bírjuk.
Aztán észreveszi, hogy elkezdik válogatni a főhelyeket. Háromféle hely volt ugyanis a kor szokásai szerint. Középen a legelőkelőbb helyek, jobbra a második, balra pedig az utolsó. Természetesen társadalmi rang szerint. Érezhetően szinte mindenki előkelőbb helyen akart ülni, mint ahová tartozna.
Jézus mást javasol. Miért nem soroljuk magunkat inkább hátrébb? Kapaszkodjanak meg! Ezt sem nem álszerénység-tanácsként mondja nekünk, sem pedig lekicsinylésként. Ellenkezőleg! Értünk mondja. Képzeljük el, hogy mi magunk leülünk valahová, ami nem a legvége az asztalnak – a főhelyhez képest. Aztán odajön a házigazda, ahogyan töltődnek fel a helyek, hogy hátrébb kellene fáradnom, mert aki utánam érkezett, ő számára fontosabb annál, hogy az asztal végére ültesse. Tiszta ciki… Beégünk mindenki előtt. Jézus tehát értem mondja, hogy ne soroljam magam túlságosan előre, nehogy lebőgjek mindenki előtt.
Nézzük a másik felét, amit javasol! Beülök a legvégére. Önként. (Mellesleg így sokkal könnyebb itt ülni, hogy én választom, nem ide száműznek…) Ha nem tesz semmit a házigazda ellene, akkor legalább nem égtem be. Ha pedig odajön, és megkér, hogy üljek feljebb, akkor mindenki előtt megtisztel. Nézik majd, hogy ki ez a megkülönböztetett figyelmet érdemlő valaki? Jézus tehát értem mondja ezt is. (Természetesen ma már mások a társadalmi szokások az ültetés terén. De másféle helyzetekre kiválóan tudjuk alkalmazni ezt a képet.)
Jézus tehát értem gondolkodik és cselekszik másként, mint ahogyan azt én eltervezem. De pillantsunk csak rá újra az ő tervére a képen! Elég durva akadálypályák vannak rajta. Ha fizikailag végigmennénk rajta, lenne ott minden: patakokban folyó izzadtság, összerogyás, lihegés, remegő izmok, feladni akarás és még sok minden más.
Szeretett testvéreim! Nemde a lelki túráinkról is ismerős tünetek ezek? Küzdünk a magunk életével, a magunk nehézségeivel. Betegséggel, szeretet-kapcsolatokkal – családon belül és kívül –, munkahellyel, önértékeléssel és még sok minden mással. Piszkosul izomlázunk tud lenni miattuk... Hányszor fel is akarjuk adni! Ránézve a képre, nem lehet, hogy természetes ez? Ilyen pályán végigmenve, megengedhetem magamnak a fáradtságot. Nincs velem semmi baj, hogy ezt érzem. Leülök, pihenek – amolyan Istentől kapott pihenőnapként. Aztán hopp, jön egy csónak, vagy egy kötél. Meg egy részeredmény-jelző zászló. És megyek tovább.
Jézus másként gondolkodik. Ez a mi „szerencsénk”. Ő zokszó nélkül gyógyít a pihenőnapon. És javasolja a hátrébb ülést, hogy védjen bennünket, illetve hogy inkább elismerést kapjunk szégyen helyett.
Mindaz, amiben küzdök az életemben, nincs kívül Istenen. Ő teleaggatta már ezt az utat lépcsőkkel, kötelekkel, csónakokkal és hidakkal. És eltervezte már, hogy bár látszólag éppen lefelé megyek, az út végül mégis felfelé visz. Azért, mert szeret. Azért, mert odaadta magát már értem. Talán bennem is nagyobb szeretetet ébresztett most önmaga iránt. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése