Miben akarok kitartani? Miben nem kell már? – avagy ideje a mérlegelésnek

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, 2015. szeptember 13-án

Alapige:

Gal 5,25-6,10

Pál apostol írja a galatáknak:

Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. 26Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők. 1Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. 2Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. 3Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. 4Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. 5Mert mindenki a maga terhét hordozza. 6Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját. 7Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: 8mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. 9A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. 10Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.

Egy ismerősöm mesélte régebben, hogy a testvérével megviccelték az anyukájukat, akinek mindig nagyon nehéz volt a táskája. Tudják, az a bizonyos női ridikül… A két testvér megfigyelte, hogy csak cipeli magával, de nem nagyon nézi meg, mi van benne. Fogtak hát – ha jól emlékszem – két kis ólomgolyót. Ezek kicsiségük dacára is elég jó súlyt nyomtak. Puff, beledobták a táskába. Telt-múlt az idő. Anyuka érezte ám, hogy nehéz a táska. De hát eddig is nehéz volt… Úgyhogy vitte hősiesen magával. Mire hónapokkal később számon kérte, hogy ki tud valamit az ólomgolyókról, addigra a két testvér már el is felejtette a dolgot…

Kedves Testvérek! Ebbe az irányba megyünk gondolataink szárnyán most mi is. Így szól a központi gondolat: Miben akarok kitartani? Miben nem kell már? – vagyis ideje van a mérlegelésnek.

Ahogyan nem árt néha megnézni, mit cipelünk magunkkal a táskánkban nap mint nap, azt sem árt megnézni és mérlegelni, mi mindenben kell kitartanunk minden egyes nap, illetve hosszú időn
keresztül. Nagyon valószínű ugyanis, hogy a fenti történettel ellentétben mi magunk önként vállaltunk „ólomgolyókat tenni” életünk képzeletbeli táskájába – okkal és joggal. Azonban az ok és a jog elmúlt, a golyó pedig ott maradt az ólomsúlyával. De nézzük, miért és hogyan is beszélünk éppen erről ma! Vegyük górcső alá az igét!

Mai alapigénk pontosan a múlt vasárnapi folytatása, Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből. Egy héttel ezelőtt arról volt szó – az ige első részében –, hogy vannak cselekedetei a testnek, és vannak a léleknek. A testet nem szó szerint érti Pál, hanem szimbólumként: olyan dolgok, amik kárt okoznak nekem. A „Lélek” szót pedig nagybetűvel írja, vagyis Isten Szentlelkét érti alatta. Tehát az előzmények azok az első részből, hogy vannak dolgok, amik végül a káromra vannak, és vannak, amik a Szentlelken keresztül a javunkra szolgálnak.

Mai igénkben – az ige második részében – Pál ebből fűzi tovább a mondandóját. Azt, hogy a tetteinknek következményei vannak – ránk és a környezetünkre nézve is –, a teherhordás képével tudatosítja. Mindegyikünk cipeli a maga gigantikus méretű csomagját. Van abban betegség, múltbeli traumák, feldolgozatlan és önmagunk elől titkolt nehézségek, bajban lévő szeretetkapcsolatok, anyagi aggodalom és kimondhatatlanul sok minden más. Cipeljük a magunkét, de cipeljük valamelyest másokét is, akik a szeretet-körünkön belül vannak, vagy valamilyen úton-módon egymás „hatókörében” vagyunk.

Ezzel a gondolati megalapozással nézzük hát a mai központi mondanivalót! (Zárójelben jegyzem meg, hogy természetesen mindig több téma adódik egy-egy igéből, de ahogy mondani szokták, aki sokat markol, keveset fog. Inkább egy gondolatot veszünk górcső alá, hogy annak legyen esélye megfoganni bennünk, mint többet, ami aztán nem mélyül el...)
Így szól a mai fókuszunk: Miben kell kitartanom? Miben nem kell már? – avagy eljött a mérlegelés ideje.

Adottak ehhez azok a bizonyos ólomgolyók a táskában, és adott hozzá Pál gondolata, hogy cipeljük a magunk terhét és másokét is, akik a szeretet- és másféle hatókörünkön belül vannak.

Tegnap vendégek voltak nálam. Ahogy az lenni szokott, megváltozott a ház és az udvar az alkalomhoz. Amikor aztán mindenki elindult hazafelé, visszapakoltam. Természetes, nem? Elvégre minek maradjon az elmosogatott bogrács a konyhában? Csak útban lenne. Vagy miért ne pakolhatnám vissza a magam megszokott tárgyait az előszobába és a konyhába? Akkor mindent sokkal körülményesebben érhetnék el. Persze rájöttem közben, hogy egy-két dolog jobb az új helyén. No meg a kapott ajándék is helyet kapott az életteremben. – Vonjunk mérleget! Amikor vendégek érkeznek az otthonunkba, hozzáigazítjuk azt. Amikor elmennek, elpakoljuk azt, aminek már a folytatáshoz nincs funkciója – mert ha ottmaradna, csak akadályozna –; tudatosan meghagyjuk új helyén azt, ami végül is jobb így; az újonnan kapottnak pedig megkeressük a helyét.

Meg ne kérdezzék viszont tőlem azt, hogy ami ilyen profin megy mindannyiunknak a lakásban, azt miért csak hébe-hóba gyakoroljuk az életünkben… Az elmosogatott bográcsot kivisszük a konyhából a helyére, hogy ne kelljen kerülgetni, nekimenni és ahhoz alkalmazkodni. A lelkünkben viszont mindenféle vicik-vacak ottmaradhat, Lázár Ervin kifejezésével élve. Azzal pedig, hogy ott hagyjuk, súllyá, nehézséggé válik számunkra.

Például valaha volt létjogosultsága annak, hogy kiszolgáltuk mindennel a házastársunkat vagy a gyerekünket. De a kiszolgálást kiváltó ok elmúlt (például a gyerek felnőtt, a házastárs meggyógyult), mi pedig most is ugyan úgy kiszolgáljuk. Mert hát így alakult ki. – Puff, egy ólomgolyó a táskánkba! Vagy éppen hogy mi voltunk a gyerekek, akik a szüleinkre szorultunk, de hát felnőttünk. Megszoktuk viszont, hogy anyuka-apuka dönt helyettünk. De lelkileg nem győzünk dolgozni a vergődéseinken, mert ez nem a mi életünk. De hát megszoktuk. – Puff, egy ólomgolyó a táskánkba! Vagy volt egy súlyos betegség a családban. Jelen kellett lenni teljes valónkkal. Nem volt ideje és helye annak, hogy feldolgozzuk akár ezt a helyzetet, akár azt, ami közben történt velünk más események kapcsán. A szerettünk aztán meghalt. Mi pedig hozzászoktunk, hogy nem foglalkozunk az addig történtekkel. Hát ott maradt titkolt, elfedett teherként az életünkben. Így pedig a gyásszal is csak alig-alig nézünk szembe. – Egy pár újabb ólomgolyó a táskánkba. És mennyit fel tudnánk még sorolni!

Ma Jézustól a következő lehetőséget (áldást) kapjuk: ahogyan a lakásunkat hozzáalakítjuk az alkalomhoz, ugyan így tehetünk tudatosan az életünkben cipelt dolgainkkal. Szabad mérlegelnünk: mi az, ami bár teher számunkra, de igenis ott kell maradnia. Ezek azok, amikben ki kell tartanunk. Ahogyan Pál mondja: a maga idejében aratunk majd azért, mert nem lankadtunk el, nem adtuk fel. Viszont szabad azt is, hogy könnyebb legyen a terhünk attól, ami már idejét múlt bennünk. Ami már elvesztette létjogosultságát azzal, hogy teherként bennünk él, azt miután megvizsgáltuk, új helyre tehetjük. Nem kell feleslegesen beleütköznünk, mint a bográcsba a konyhában.

Képzeljük el a képet: rendszeresen fogjuk a minden nap (vagy gyakran) magunkkal cipelt táskánkat, hogy átnézzük, mi is van benne. Ami tényleg kell, azt cipeljük tovább. Ami jobb helyen van benne máshol, azt áthelyezzük. Ami pedig valaha okkal és joggal került bele, de mára feleslegessé vált a rendszeres cipelésre, azt kivesszük belőle. Nem kellenek felesleges ólomgolyók. Így is éppen elég cipelni a súlyt…

Végül pedig vigasztalás szűrődik be hozzánk ehhez a teherhordáshoz. Az oltár előtt hallott igében arról beszélt Jézus, hogy ő az, aki gondviselésével és ajándékaival segít nekünk. Így mondja: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. […] Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?” Ahogyan ezt a fajta gondviselést Isten adja, ugyan úgy a teherhordáshoz szükséges erőt is. Napról napra, újra és újra. Ma még nem érezzük a holnapit. Nem is kell. Az majd holnap lesz érezhető.

A felesleges terheket azonban szeretné, hogy engedjük kitenni az életünkből. Nem kell mindent egy életen át cipelnünk. Szabad mérlegelnünk: mit kell még tovább vinnünk, és mi az, amit már ólomsúlyával kitehetünk életünkből, az ő segítségével és feloldásával. Ámen.