Ajándékba kapott élmény

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt 28,16-20 alapján

Bár lassan, de biztosan terjed egy örömteli szokás. Egyre többen figyelnek oda ugyanis tudatosan arra, hogy élményt adjanak ajándékba. Tudjuk, mennyire tömve vannak a boltok karácsonykor. Az ember minden erejét, örömét és pénzét képesek elszívni ilyenkor az üzletek, és a bennük tülekedő tömeg. Ehelyett lehet otthon vagy hasznos dolgot tenni, vagy egyszerűen pihentebbnek lenni, és nem pattanásig feszült idegekkel érkezni meg az ünnepre. Az egyéb alkalmakra sem feltétlenül lenne szükség megvenni a századik bögrét, az aranyos mütyürt vagy bármi mást…

Nemrég azt olvastam valahol, hogy életünk végén nem arra fognak emlékezni a szeretteink, hogy milyen tárgyat kaptak tőlünk ajándékba, hanem hogy milyen élményeket éltek át velünk. Fontos igazság. Azok, akik tudatosan élményt adnak ajándékba egymásnak, éppen ezt választják. Az ebből fakadó energia ugyanis hosszan el tudja kísérni őket. Lehet, hogy egy életre szólóan. Nem kell feltétlenül sok tízezer Forintos összeg ahhoz, hogy néhány vidám órát töltsünk valahol, élvezve a másik, illetve a többiek társaságát.

Ennek az eszenciáját visszük most magunkkal az igehirdetéshez. Ez lesz a központi gondolatunk: ajándékba kapott élmény.

Nagyon meghitt, mondhatni intim pillanatba engedtek be minket utólag a tanítványok.

Az utolsó találkozás felemelő, szó szerint csodálatos eseményébe. Miután Jézus húsvét után negyven napon át megjelent nekik, most elérkezett a búcsú ideje. Az Olajfák hegyére viszi őket Jézus. Valószínűleg érzik, hogy itt valami különleges fog történni. De nem nagyon tudnak mit kezdeni vele, hiszen az utóbbi időben az életük csak úgy vibrál az újdonságtól, a feldolgozandó változástól.

Alig hat hete kezdődött a hullámvasút. Az ujjongó tömeg közepette Jeruzsálembe értek. Itt még egészen megszokott volt minden. Csak az ünnepre készülődés zsivaja érződött. Hat hete azonban Jézus már nagyon hangsúlyosan búcsúzott tőlük. Ők viszont semmit sem értettek. Az ünnepi vacsora után azonban elfogatták őt a zsidók vezetői. Kihallgatták, megostorozták, majd halálra ítélték. A Jézust követők azt hitték, isteni hatalmával majd közbeavatkozik valamelyik pillanatban. De nem tette meg sem ő, sem Isten. A sokkoló gyász borult rájuk. Még ezzel sem tudtak megküzdeni, amikor harmadnapra az asszonyok azt a hírt hozták, hogy feltámadt a halálból. Csak hányódott a lelkiállapotuk a magasság és a mélység ellenpólusai között. Minden józan észnek ellentmondóan azonban ők is találkozhattak vele. Látták, ahogyan evett. Nem szellem hát. Tamás még az ujját is belemárthatta sebébe.

Az utóbbi hetek azonban csendesebben teltek. Végre volt idejük legalább egy kicsit hozzászokni a felfoghatatlanságában is létező tényhez: a Mester a halál dacára is él. Hol magukban voltak, hol egyszer csak megjelent számukra Jézus. Most is azért vannak itt, mert ő hívta ide őket. Csak a legbelsőbb kört. Az áruló, Iskáriótes Júdás nélkül maradt tanítványi kört.

Mennek felfelé a hegyre, ami az Istennel való találkozás lehetőségét oly sokszor hordozza. Tudják, hogy Jézussal találkoznak itt. És valóban. Ahogy felérnek, meglátják őt. Erre leborulnak előtte. Érzik isteni, mindent felülmúló jelenlétét. Most nem rejtegeti előlük, mint máskor. Mintha levette volna az igazi énjét eltakaró köpenyt, feltárja előttük fenségét.

Olyan erősen érzékelik őt, hogy némelyekben kétség támad. Maguk sem értik ezt az érzést, csak átjárja őket az értetlenkedés és a félelem. Jézus nagyon szelíden reagál erre. Odalép hozzájuk, a szemükbe néz, és azt mondja, hogy minden létező hatalom az övé, mind a mennyben, mind a földön. Erről a végtelen hatalmáról biztosítja őket azért, hogy legyen kitartásuk, hitük és erejük tanítvánnyá tenni a világ minden népét. Akik megtérnek, azokat belekeresztelik az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetébe. Utána pedig tanítani fogják őket, hogy ne csak belekerüljenek, de benne is maradhassanak ebben a végtelen szeretetben. Majd ezt mondja nekik: a világ legvégéig velük marad. Semmi és senki nem választhatja el őket tőle.

Ekkor emelkedni kezd az ég felé. Tanítványai a szemükkel követik őt. Látják, hogy úgy megy fel a mennybe, hogy közben áldó kezeit kiterjeszti feléjük. Ezt a hatalmas élményt kapták ajándékba Jézustól.

Egy mély, örömteli, de közben mégis lelket rengető élményt. Olyat, ami átjárja lelkük ismeretlen négyzetmillimétereit is. Olyat, ami végigkíséri egész életüket. Amiben van annyi energia, hogy ők, a szegény, tanulatlan, zsidó munkásemberek elinduljanak majd, és hirdessék Jézust, a Krisztust. Igen, egyszer majd a nagyvilágnak is. De előbb még azok között a zsidók között kell ezt megtenni, akik „Feszítsd meg!”-et kiáltottak a Názáretire. És azok között, akik hittek mindvégig benne, de még vagy nem tudják a feltámadását, vagy felfogni nem bírják.

Ünneplő gyülekezet! Jézus úgy döntött, hogy élményt ad ajándékba a tizenegy tanítványnak. Adhatott volna nekik egy-egy pásztorbotot, egy sarut, mustármagot vagy bármi mást. A kezükbe foghatták volna, nézegethették volna, és emlékezhettek volna általa. Sőt! Megmutathatták volna! „Tessék, ezt Jézustól kaptuk!” Ezt a tárgyat azonban el lehetett volna veszíteni, vagy elkopott, elhasználódott volna. Ehelyett a legmaradandóbbat kapták. Egy élményt. A feltámadás csodájánál nem lehettek ott. A mennybemenetel csodájánál azonban igen. A szívükbe zárhatták, és ott bármikor megtalálhatták.

A mennybemenetel nekünk, ma élő keresztyéneknek, sokszor csak annyi, ahogyan elmondjuk a hitvallásban: „fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”. Egy tanult tény. Hideg tény. Olyan, ami az agyunk papírjára van írva, tárgyiasítva. Ha majd egyszer megadatik a szívünkben a Jézussal való találkozás ajándéka, akkor már nekünk is lesz olyan élményünk, amivel egészen más minőségben folytathatjuk tovább az életünket. Hogy ez mikor lesz? Nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy Jézus nagyon áldottnak tartja azt, hogyha valaki sóvárog a vele való találkozásra.

Áldott sóvárgást, áldott élményeket kívánok mindenkinek! Találkozást Jézussal. Ámen.