Siker = nagyon sok kudarc (Jézus és Péter a vízen - 3. rész)

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt,14,22-33 alapján

(Az első rész itt, a második pedig itt olvasható.)

Kudarc. Beégés. Elutasítás. Pofára esés. Felsülés. Bukás. Krach. Sikertelenség. Balsiker. Blama. Bukás. Csőd. Nevetségessé válás. Megszégyenülés. Vereség. A sort pedig folytathatnánk a végtelenségig. Hogyha azonban érzelmileg akarjuk leírni, akkor pedig legjobban a megsemmisülés szó illik rá. Két okból is. Egyfelől inkább válnánk láthatatlanná, és nyílna meg alattunk a föld, csak ne kelljen valami nagy blamában benne maradnunk. Másfelől az emberek többségére olyan elementáris erővel hat a kudarc, hogy úgy érzik, hogy tényleg megsemmisíti egész valójukat az, amiben elbuktak.

A mai központi gondolatunk így hangzik: siker = nagyon sok kudarc. Igen, jól hallották (olvasták)! A siker nagyon sok kudarccal egyenlő. Sikeren pedig itt nem a befutott nagymenőket érjük, hanem a maguk területén valamiben sikeres embereket. És mindannyian számos területen lehetünk és vagyunk sikeresek.

Jézus és Péter vízen járásának történetét folytatjuk ma. A szalóki búcsúzásomon az első részét néztük meg, amikor is az 5000 ember megvendégelése után Jézus egyedül akart egy fél napot maradni, és tanítványainak is meg akarta adni ezt az időt. Amikor pedig úgy gondolta, hogy ideje csatlakozni a többiekhez, egyszerűen odasétált a víz tetején. Múlt héten, a dabronyi és nyárádi búcsúzáskor pedig a történet közepét néztük meg, amikor Péter nem csak nézni szerette volna a víztükör tetején közlekedő Jézust, hanem saját maga is biztonságban haladt a tetején.

Ma, az alásonyi és vidi búcsúzáskor a történet befejező részét vesszük górcső alá. Péter nem sokáig élvezhette a vízen járást. Amint nem Jézusra, hanem az erős szélre figyelt, süllyedni kezdett. Szerencsére tudta azonban, hogy hogyan érdemes viselkedni veszély esetén: Jézushoz kiáltott: „Uram, ments meg!” A Mester pedig azonnal kinyújtotta kezét Péter felé, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Aztán nyomban kiderült, hogy az erős szél (ami jó ideje fújt már) csak eszköz volt: amikor ugyanis a víz színéről beléptek a csónakba, elállt a szél süvítése. A tanítványok pedig leborultak Jézus előtt, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

A fentiekből Jézus kérdése szokott a legjobban kitűnni, amikor a vízben süllyedő Pétertől – megmentése közben – ezt kérdezi: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Feddésnek szoktuk érteni. De mennyire logikus az, hogy a néhány másodperce a víz tetején álló Péternek azonnal kilómétereket kell tudnia megtenni, mint Jézusnak? Hogyha pedig a vízen járás Péter hitét szimbolizálja, akkor mennyire logikus az, hogy azonnal sziklaszilárd, erős hitének kellett lennie? Nemde Jézus mondja majd később azt neki az utolsó vacsoránál, hogy mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadja meg őt? Hát ha valaki, akkor Jézus ismerte Péter hitét! Tudta, hogy hosszú út áll még előtte, és úgy lesz a majd megszülető egyház sziklája, hogy a hite mindig is ingadozni fog. Mégis alkalmasnak találta őt!

A Szentírás szavai fent maradtak, a hangsúlyozása azonban nem. Mi van akkor, hogyha nem a megszokott, feddő módon hangsúlyozzuk Jézus Péterhez intézett kérdését, hogy „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Helyette szeretetteljes érdeklődéssel is hangsúlyozhatjuk, hogy „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” „Mi a gond? Mi az, ami még visszafogja a hitedet? Mit látsz most, mi az, amin még dolgozzunk, hogy alkalmas legyél arra, amit én ott látok benned, hogy gátol téged?”

Mindjárt összegyúrjuk mindezt, amiről eddig szó volt. Előtte azonban mesélek valamit. Volt egyszer egy apa, de nem a képzeletben, hanem a valóságban. Minden este, a közös családi vacsoránál megkérdezte a gyermekeitől egyesével, hogy „Miben vallottál ma kudarcot?” Mivel mi nem ültünk ott velük a vacsora-asztalnál, gondolhatnánk amolyan szőnyeg-szélére állítósnak a kérdést, ahol az apa előre feltételezi, hogy szégyenszemre valamiben felsülnek rendszeresen a gyermekei, és azért kérdezi őket, hogy jól ledorongolhassa őket. Ő azonban nem így, hanem szeretettel kérdezte: „Miben vallottál ma kudarcot?” Gyermekei, mivel ismerték a rendszert, előre összegyűjtötték ezeket. Nem csak nagy dolgokat, hanem egészen aprókat is. Édesapjuk pedig nap mint nap megerősítette őket abban, hogy büszke rájuk, mert ez azt jelenti, hogy sok új dolgot próbáltak ki. Évtizedekkel később egyik gyermekét kérdezték arról, hogy olyan sok pofonnal, mint amit ő kapott az élettől, hogyan tudott újra és újra talpra állni, és egyre sikeresebb lenni. Ekkor mesélt édesapjáról, aki megtanította őket arra, hogy a kudarc nem feltétlenül negatív dolog, hanem annyit jelent, hogy „most még nem sikerült, de kipróbáltam magamat benne, és sok mindent megtanultam általa”.

Láttam már több olyan képet Jézusról és Péterről ebben a megmentős helyzetben, ahol Jézus a víztükör tetején állva lehajol, és a habokban már süllyedő Péternek az erős, alkar fog alkart erőfeszítésével tartja őt. Én türelmesnek ismerem az Istent, éppen ezért nem tudom elképzelni, hogy ebben a helyzetben ledorongolta volta Pétert. Inkább gondolom olyannak, mint az előbb hallott édesapát. „Kedves Péter! Kipróbáltál ma valami újat. A többiek nem merték megtenni. Te viszont kiléptél a komfortzónádból. Büszke vagyok rád! Mentél már jó pár lépést a vízen, de még sok gyakorlás kell a hitedben. Mit gondolsz, miért nem sikerült tovább a vízen járnod? Mi tarthatott vissza? Mi zavart meg? Én persze tudom a választ, de szeretnék segíteni, hogy Te is meglásd ezt. Fejlődhetsz velem a kudarcot által.”

Jézus tanítványai közül senkinek nincs annyi és olyan mély kudarca feljegyezve, mint Péternek. Ő volt az, aki megtagadta Jézust az utolsó éjszakán. Az ő szavaira mondta azt Jézus, hogy „Távozz tőlem sátán!” És sorolhatnánk tovább a történteket. És mégis: Péter a legnagyobb a tanítványok közül. Maga Jézus jelölte ki ezt a megkülönböztetett helyét. A püspök a mai napig Péter székében ülnek, hiszen ő lett az első püspök. És ő, a legsikeresebb tanítvány szenvedte el a legtöbb kudarcot.

Világszerte ismert emberekről, tényleg igazi nagymenőkről rendszeresen ki szokott derülni, hogy hihetetlen megtört életből jönnek. (Persze azokról beszélünk most, akik nem pünkösdi királyságként tűntek fel, hanem stabilan jelen vannak, és letettek valamit az asztalra.) Olyan sok kudarcot éltek meg, amit mi el sem tudunk képzelni. De mondom a fordítottját is: néhány hónappal ezelőtt egy csoportban beszélgettünk. Azt mondta ott valaki, hogy eddig mindig egyfajta csendes büszkeség töltötte el, hogy alig volt kudarc az életében. Ott és akkor a csoportban viszont rájött arra, hogy ez azért van, mert mindig is biztonsági játékos volt. Inkább messziről kikerülte a kudarccal fenyegető helyzeteket, de ezáltal nagyon sok mindenről le is maradt.

Mi általában azt hisszük, hogy valamit vagy tudunk, vagy nem. Ha nem sikerül elsőre, akkor kár vesződni vele. Yoda mesternek van a Star Warsban az a híressé vált monda, hogy „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” Nos, kedvelem Yoda karakterét, de ezzel egyáltalán nem érted egyet. (Mármint ahogy én értem a mondatát…) Ha csak az azonnal sikerülő dolgok számítanának, akkor nem tudnánk sem járni, sem beszélni, írni vagy olvasni. Helyette inkább minden fenékre tottyanás után felálltunk és tovább próbálkoztunk. És lám, kellett hozzá sok-sok gyakorlás, de sikerült, nem? Tudunk járni, méghozzá jól és biztonságosan.

Így van ez a hittel is. Nem úgy működik, hogy valaki egyszer megérzi a lelkében Jézus szeretetét, és akkor az örökké úgy marad. Inkább megannyi kudarcos hithelyzet jön, amikor elbukunk, és megfakul a hitünk. Jézus pedig kimondja nekünk először is, hogy kicsinyhitűek vagyunk. Talán ez sem feddés, hanem helyretevés: „Ha kicsi még a hited, hogyan vársz el nagy dolgokat magadtól?” Másodsorban pedig megkérdezi tőlünk, hogy mi az, ami miatt most nem sikerülhetett ez a helyzet? Mivel foglalkozzunk? Mire kellene időt szánnunk? És rögtön a vacsoraasztalnál a kudarcról kérdező édesapa juthat eszünkbe, aki büszke a gyermekeire, hogy mernek fejlődni. Nem kikerülik a kudarcot, hanem szükséges lépcsőfokként vállalják.

Ma górcső alá vettük Péter látszólagos kudarcát, és egyúttal végére érétünk Jézus és Péter vízen járásának is. A napokban azt mondta egy kollégám, hogy az, hogy elköltözöm Miskolcra, és egy hatalmas iskolakomplexum lelkésze leszek, felér a hitemben egy vízen járással. Nos, ez legalább megmagyarázza a remegő gyomromat és érzelmi hullámvasutamat… De egyúttal felvértez azzal is, hogy tanuljak majd a kudarcaimból. Ne végleges elbukásnak, hanem tanulási eszköznek fogjam fel őket.

Az az Isten lesz velem is és Önökkel is, aki tud vízen járni, és a hitünkben minket is meg tud tanítani rá. Ezért merem elengedni az ő kérésére az Önök kezét, és mások áldó kezeire bízni Önöket. Ámen.