Nem minden helyzetből lesz csoda (Jézus és Péter a vízen - 1. rész)

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt 14,22-33 alapján

Egy három részes igehirdetés-sorozat első része következik most. Mindhárom igehirdetés Jézus és Péter vízen járásának történetéről fog szólni. Az elsőben Jézus áll egyedül a víztükör tetején. A másodikban Jézus és Péter is a vízen jár. A harmadikban pedig Jézus továbbra is a víz felszínén van, Péter pedig süllyed a habokban. Ez a hármas sorozat egyben a gyülekezetektől való búcsú-igehirdetéseimet is jelenti.

A mai, első részben a történet elejéről van szó, amikor még csak Jézus jár a vízen, Péter pedig a többi tanítvánnyal együtt a csónakban van. A központi gondolatunk így szól: nem minden helyzetből lesz csoda.

Játszunk először a képzeletünkkel! Képzeljük el, milyen lehet vízen járni! Sőt! A történetből kiderül, hogy nagy szélben történik mindez. Tehát úgy képzeljük el azt, hogy a vízen járunk, hogy közben hatalmas hullámok csapkodnak! (A szörfösök élveznék…) Úgy haladunk a víz tetején, hogy közben időnként be-beterít minket egy taréj. Mit érzünk a lábunk alatt? A víz puhaságát, vagy inkább mintha szilárd lenne? Belesüllyed-e a lábunk pár centire a vízbe – mondjuk amikor lépünk –, vagy teljesen a felszínen járunk? És vizes lesz-e a lábunk, vagy lepereg rólunk minden csepp? Fantasztikus lenne kipróbálni. De nem minden helyzetből lesz csoda, így este ki tudjuk majd a vízzel vakarni magunkat a koszból… Nem fog csak úgy leperegni rólunk a víz!

Jézus tudott a vízen járni. Csak nem szokott. Mindössze ez az egyetlen eset – a feljegyzettek között persze –, amikor ezt megtette. Amikor János megkeresztelte, akkor ugyan úgy merült el a vízben, ahogy mi szoktunk. Amikor a víz hangosító-képességét kihasználva korábban egy csónakból beszélt, a csónakkal bent be a vízbe. Vagy amikor kérte Pétert, hogy vigye el halászni, a szokott módon ment vele. Nem minden helyzetből készített csodát. Nem mindig a víztükör tetején jött-ment, amikor élhetett volna ezzel a közlekedési móddal.

Vajon miért? Tudni nem tudhatom a választ, csak a saját következtetésemet tudom megosztani Önökkel.

Én úgy veszem észre, hogy akkor alkalmazta csak, amikor volt rá oka. Jó értelemben vége, eszköznek használta, nem pedig látvány-elemnek, vagy figyelemfelkeltésnek. Most a következő helyzet állt elő: közvetlenül ez előtt történt az 5000 ember megvendégelése, ahol 5 kenyeret és 2 halat úgy megszaporított Jézus, hogy mindenki jóllakott, és több maradék volt utána, mint amennyiből ezt véghezvitte. Amint ezt átélték, nagyon érdekes, hogy először nem a sokaságot, hanem a tanítványokat bocsátotta el Jézus. Az eredeti ógörög szöveg nagyon hangsúlyos abban, hogy kimondottan kényszerítette őket, hogy szálljanak hajóba. Csak ez után bocsátotta el a sokaságot, és ekkor még mindig nappal volt. Felment a hegyre imádkozni. Arra volt szüksége, hogy egyedül maradjon.

Hajnal volt már, amikor úgy döntött, hogy ideje csatlakozni tanítványaihoz. Ő még az innenső partján volt a hatalmas tónak, a tanítványok pedig – mivel vagy fél napja úton voltak –, messze voltak tőle. Fogta hát magát, és a víz tetején odasétált hozzájuk. Nem kis távolság volt ám ez! Úgy tűnik, hogy olyan 4-5 kilóméteres távot baktatott végig a víz tetején.

Jézusnak tehát a vízen járás eszköz volt egyfelől ahhoz, hogy ő egyedül lehessen. De eszköz volt a tanítványokért is, hogy ők is egyedül, nélküle lehessenek. Gondoljanak csak bele! Átélték azt, hogy a Jézus által megáldott 5 kenyér és 2 hal az ő kezük között nem fogyott el soha! Önök hogy éreznék magukat ettől? Ott van 5.000 férfi, plusz a nők és az asszonyok, vagyis cirka 15-20.000 ember. Órákon keresztül osztják nekik az ételt, és az egyáltalán nem fogy el. Egyértelműen megmutatta hát a tanítványoknak azt Jézus, hogy ő isteni hatalommal rendelkezik.

Ezzel az élménnyel a szívükben kaptak időt arra, hogy kicsit emésztgessék, ízlelgessék a felfoghatatlan eseményeket. Amikor aztán Jézus úgy gondolta, hogy már elegendő idő telt el, odasétált hozzájuk néhány kilóméternyi utat a víz tetején. Valószínűleg azonban ebben egy újabb ok van amellett, hogy a tanítványokért is történt a vízen járás. Nem csak azért, hogy az előbbi élménnyel bíbelődhessenek lelkükben, hanem azért is, hogy megerősítse számukra azt, hogy neki uralma van a természet törvényei felett. Uralma van az étel és a víz felett is.

Bár hajnal volt még csak, a hatalmas hullámok keltette félelem miatt – és talán az előző nap élményei miatt is – a tanítványok nem tudtak aludni. Ébren voltak, és egyszer csak azt látták, hogy valaki minden tárgyi eszköz nélkül a hajójuk felé sétál. Képzeljük el ezt is! Még félhomály van, és a hajnal jellegzetes lelkiállapota. Nem csak az ébredéskor vagyunk kómásak, hanem tudjuk, hogy az ébren töltött órákban is a hajnalnak van egy furcsa érzete bennünk. Sötétségben és homályban pedig még ráadásul attól is meg szoktunk ijedni, amitől nappal nem. Na, most egy alak jön a víz tetején – ez már önmagában véve kiakasztja a félelem-mércénket. És ráadásul mindezt a hajnali kótyagosságban… Nos, az evangélista elmondása szerint azt hitték, hogy egy kísértet közelít feléjük, és ijedtükben felkiáltottak. Azt hiszem, mi is hasonlóan éltük volna meg a helyzetet…

Ekkor meghallják a semmivel össze nem hasonlítható hangot. Azt a hangot, amit a magdalai Mária meghallott Jézus feltámadásának reggelén. Ő sem ismerte fel Jézust, inkább a kertésznek hitte. És amikor megkérdezte tőle, hogy hova vitte a szeretett Mester testét, és válasz helyett a nevét hallotta meg az ismeretlen szájából, rögtön felismerte a hangot: Jézus az.

Ez történt a hajnali kótyagosságban a rettegő tanítványokkal is. Jézus ennyit mondott nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ne féljetek! Hogy szokták Önök érezni magukat, amikor azt mondja valaki, hogy „Ne félj!” El fog-e múlni a félemünk attól, hogy valaki kifejezi azt, hogy nem kellene félnünk? Hát, ha félünk, akkor félünk! Nem a logika miatt félünk, hanem a lelkünkben egy „kapcsoló” benyomódik, és az akaratunktól függetlenül működik. Ha valaki még a „Ne félj!” szavakkal – minden szándéka ellenére – azt is kifejezi, hogy nem helyes az, ami önkéntelenül történik bennünk, akkor már nem csak, hogy minimum ugyan annyira félünk, mint előtte, de már mérhetetlenül szégyelljük is magunkat. „Szuper” kombináció, nem?

Képzeljék, az egyik legnagyobb kihívás az az igehirdetésekben, hogy az esetek többségében nem arra emlékszünk, amit a prédikációban hallunk, hanem ahogyan mondják nekünk. Vagyis a szavak helyett az érzelmi válaszunk a maradandó. Nem azért nyugodtak meg tehát a tanítványok, mert elhangzott az, hogy „Ne féljetek!”, hanem azért, mert azt Jézus mondta, méghozzá úgy, ahogyan arra nekik szükségük volt. Ha mi is megnyugodtunk már valaha ettől a két szótól, hogy „Ne félj!”, akkor igazából a mögötte lévő érzésektől nyugodtunk meg, mert annak az embernek elhittük, aki mondta azokat nekünk.

Nem megyünk most tovább. Majd a következő két részben folytatjuk az eseményeket. Helyette kimerevítjük a képet. Ott áll Jézus a víztükör tetején. Mögötte jó pár kilométer, amit a vízen járva megtett. A hajnali félhomályban és a csapkodó hullámokban kótyagos tanítványok szívében ott volt már eddig is az előző nap elementáris csodája. Az előbb meg majdnem rosszul lettek a félelemtől, mert azt hitték, hogy kísértet közelít hozzájuk. Amikor azonban meghallották Mesterük semmivel össze nem téveszthető hangját, nem csak hogy rájöttek, hogy ő az, de tova is illant a félelmük. Ott állnak ők. Jézus a víz tetején, a tanítványok pedig a csónakban. Találkoztak már ők úgy, hogy volt ott hajó is és víz is. De soha máskor nem volt eddig vízen járás belőle. Sőt! Fognak is még találkozni ez után az emlékezetes eset után is hajónál és víznél, de akkor sem fog mindez megismétlődni. Nem lesz minden helyzetből csoda. Csak akkor, amikor Jézusnak célja van vele. Mint most.

Péter szívében pedig készülődik már valami… Legközelebb ebbe is belepillantunk. Ámen.