IGEN = NEM (Avagy ha igent mondasz valamire, az számos dologra egyúttal nemet jelent.)

A kép forrása itt található

Igehirdetés 1Sám 7,3-6 alapján

Az igen egyenlő a nemmel. Nem, nem őrültem meg, hogy ilyeneket mondok, pusztán egy speciális helyzetről fogunk ma beszélni. Vannak persze népek, akik az igenre tagadólag rázzák a fejüket, és a nemre bólogatnak, de mi nem róluk beszélünk, hanem arról, hogy ha igent mondunk valamire, akkor számos dologra nemet mondunk. Azzal például, hogy most itt vagyunk a templompadokban, és igent mondtunk a mai istentiszteletre, egyidejűleg nem az ebédet főzzük otthon, nem a szőlőt kapáljuk, vagy nem a foci vb eddigi legjobb pillanatait nézegetjük vissza. Ezt jelenti az „igen = nem”. Ehhez a központi gondolathoz fogunk majd visszatérni, de előbb megnézzük azt, hogy miből is formálódott ez ki.

Sámuel próféta könyvéből hallottuk a mai alapigénket. A kis Sámuel, aki annak idején a templomban aludt, mára komoly felnőtt és próféta lett. Bár még csak két könyvének az elején járunk ebben a történetben, van egy nagy ugrás az időben. Az előző, hatodik fejezet, és a mostani között 20 év telt el. Ennek az ugrásnak az oka egy tárgy, méghozzá Izráel akkori népének legszentebb tárgya, a szövetség ládája.

Ezt a ládát még az Egyiptomból való szabadulás után, a 40 éves sivatagi vándorlás alatt kérte Isten, hogy készítsék el, méghozzá pontosan úgy, ahogyan ő elmondta Mózesnek. Innentől végig magukkal vitték, és kiemelt szerepet kapott mindennapjaikban. Ezt azonban ne egy ládikónak képzeljék el, hanem egy olyan hatalmas és nehéz tárgynak, amit a két pár tartórúddal négy ember volt csak képes felemelni!

Igénk elején ezt hallottuk Sámuel szájából, a néphez szólva:

„Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz…”. Vagyis nagyon szerettek volna Istennel lenni (az olvassuk, hogy sóhajtoztak utána), de nem tudták, hogyan kell. A probléma ugyanis a szövetség ládája volt. Ez előtt a bizonyos 20 év előtt hiába vitték magukkal a ládát egy csatába, mégis elveszítették azt. Ráadásul a láda fogságba esett… Pedig ők azt hitték, hogy ha a láda ott lesz velük, akkor minden sikerülni fog! Csakhogy nekik nem egy tárgy, nem a láda volt az istenük, hanem a világ egyetlen Istene: az Isten, nagybetűvel!

Ha mögé nézünk a történetnek, akkor kiderül, hogy ez alatt a 20 év alatt – mióta nincs velük a láda –, Sámuel folyamatosan járta az országot, és arról beszélt az embereknek, hogy nem hagyta el őket Isten. Inkább arról volt szó, hogy ők egy tárgytól vártak segítséget, és nem Istentől. Egy tárgynak tudtak hinni, és arra időt szánni, de Istenben nem tudtak hinni, és rá szánni időt.

Sámuel 20 évnyi prédikálása pedig végül kifejti hatását. Megértik, hogy nem a minél több tárgyban, vagyis a kézzel készített, kitalált istenekben van a segítség, hanem az egyetlen Istennél. Ráébrednek arra, hogy ha mindenféle „istenségnek látszó, csalfa, vak reményt” összegyűjtenek, akkor hosszú távon csak nyomorultabbul fogják érezni magukat, mint korábban. Ekkor kidobták a tárgyakat, vagyis a kisbetűs, idegen isteneket. Egyesítették a szétdarabolt szívüket, és inkább egyetlen irányba állították: az igazi, nagybetűs Isten felé. Sámuel pedig összehívta az egész népet – az ország összes lakosát (!) – Micpába, ahol ünnepélyesen is elindultak a változás irányába.

Jót akart a nép azzal, hogy annak idején magával hurcolta a ládát. És éppen ezért, a saját logikájuk szerint, jogos volt a csalódottságuk, amikor vesztettek abban a csatában, és a láda még fogságba is esett. Úgyhogy mivel a tárgy nem segített nekik, inkább több tárgyban is bíztak, válogatás nélkül. Úgy gondolták, hogy ha mindenre igent mondanak, akkor valamelyik majd csak megoldja azt, hogy sóhajtozásuk meghallgatásra találjon.

Ó, hányszor esünk mi is a mindenre igent mondás csapdájába! Manapság sokan azt tartják erénynek, ha soha, semmire sem mondanak nemet. Aztán majd csak ellavíroznak valahogy, hogyha például egy időpontra esnek az események, vagy nincs kedvük mindenhez… És sokan megszólják azt, aki nemet mer mondani valamire, mondván: „Ez egy jó dolog, igent kellene mondanod rá!” Csakhogy ebből a szempontból nem az a kérdés, hogy valami jó-e, hanem az, hogy nem lehet egyszerre elvállalni, vagy megtenni mindent. Tehát ha igent mondunk arra, hogy elvállalunk valamit, akkor az szükségszerűen hozza azt, hogy más dolgokat nem tudunk elvállalni. Így válik az igen egyenlővé a nemmel. És megfordítva: a sokszor kimondott nem ad igazán lehetőséget arra, hogy kellő súllyal lehessen igent mondani valamire vagy valakire.

Ismerjük jól a mondást, hogy aki sokat markol, keveset fog. Csak alkalmazni nem nagyon tudjuk… Istennel kapcsolatban is igaz ez. Én még nem találkoztam olyan emberrel, akiben ne lett volna ott a vágy a szerető, segítő, támogató Isten iránt. Olyan emberekkel azonban sokszor találkozom, akik csalódottak, hogy bíztak benne, és ő mégsem segített. És olyanokkal is sokszor találkozom, akik inkább elfojtják magukban a vágyat felé, csak ne kelljen tovább csalódniuk.

A Sámuel próféta korában élő zsidóknak a szövetség ládája körüli kultuszba tört bele a foguk, jó 20 évre. Nekünk, európai embereknek pedig az elmúlt bő 100 évbe tört bele a fogunk. Onnan kezdődött ez, amikor elindult az első világháború, az első világégés. Nem lehetett felfogni és feldolgozni. Aztán úgy 20 évvel később még nagyobb világégés jött, és szembe kellett nézni olyan a borzalmakkal, amivel senki sem akart. Ekkor ugyan az történt, mint Sámuel korában: a nép többsége – sok országban az államvezetés bíztatására – elfordította a fejét, és ezernyi más, kisbetűs isteneként tisztelt vezért és eszmét imádott, csak biztosra menjen: „Valaki segítsen végre!” Ahogy pedig keletre is megérkezhetett nyugat fejlettsége, a tárgyak imádata is megérkezett…

Csakhogy azzal, hogy mindenre igent mondunk, és szétosztjuk, szerteszét morzsáljuk a szívünket, szükségszerűen nemet mondunk vele az élet egyetlen igazi forrására: Jézusra. Hiába akarunk ott lenni ugyebár mindenhol, és futunk egyik helyről a másikra, hogy mindenhol ott legyünk egy kicsit. Így csak a kifulladás és a morzsák jutnak. De aki megfontoltan mer egyetlen mellett dönteni, az teljesen jelen tud lenni.

Jézus is adhat nekünk morzsákat, amik néha-néha táplálják a lelkünket, és enyhítik sóhajtozásunkat. Csak a morzsáktól ne várjuk az egész hatását! Ha csak egy apró morzsája az övé a szívünknek, és ezernyi más morzsánk ezernyi tárgyé és kisbetűs istené, akkor azok hatását is magunkra aggatjuk. Ennek pedig bábeli zűrzavar lesz a vége.

Ahogy minden évben, idén is ezen a vasárnapon van a keresztség vasárnapja. Gyülekezetünkben ráadásul tényleg keresztelői ünnepen lehetünk ma együtt. Meséltem is a szülőknek, hogy az ősidőkben úgy kereszteltek, hogy egy élő vízbe (tengerbe, folyóba, tóba) belement kb. derékig az, aki keresztelt, és az a felnőtt, akit megkereszteltek. Nos, ekkor a keresztelkedni vágyót a másik lenyomta a víz alá, és a még kellemes(ebben) elviselhetőnél tovább tartotta őt a víz alatt… Azt fejezték ki ezzel, és azt az élményt várták meg a víz alatt lévőnél, amíg átéli azt, hogy nem tőle függ az élete. És azt, hogy igazából vége van itt mindennek, ami eddig volt, és valami egészen új kezdődik: újjászületés.

Így kereszteljük bele ma ezt a kisgyermeket Jézus szeretetébe, és így kereszteltek bele minket is annak idején. (Önök közül, és gyermekeik, unokáik közül sokakat éppen Sághy András bácsi, akire megrendülten emlékezünk ezekben a napokban.) Ismét újrakezdenénk az, amit a keresztségben kaptak? Egyetlen helyre helyeznénk a szívünket Istenhez, a morzsák helyett? Semmi akadálya! De nem kell újra megkeresztelkednünk. Nem is lehet. Abból csak egy van. Viszont lélekben visszatérhetünk mindannyian a keresztségünkhöz, és kereshetjük azt, amit a Sámuellel tartó nép megtalált. Mi azonban Jézussal tartunk. Ámen.