Vigasztalás

Igehirdetés Nagyalásonyban, Dabronyban és Nemesszalókon, újév első napján, 2016. január 1-én

Alapige:

Ézs 66,13

Isten mondja: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.”

A kép eredetije itt

Idén új hagyományt teremtünk. Több más gyülekezethez hasonlóan, a január elsejei istentiszteleteken a Bibliaolvasó Útmutató éves vezérigéjét gondoljuk végig, útravalóul az évre. Idén Ézsaiás próféta könyvéből hallottuk (olvastuk) ezt az igét: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.”

A vigasztalás a Szentírás egyik legjelentősebb hatása. Megindító, hogy Isten ennyire tisztában van elesettségünkkel, fájdalmainkkal, vívódásainkkal és félelmeinkkel. És megindító, hogy ebben az ézsaiási vigasztalásban az anyákhoz hasonlítja saját magát. Nemhiába: a teremtéstörténet tanúsága szerint férfiként és nőként alkotott minket a saját képére és hasonlatosságára. Az anyai gondoskodás ősmagja is tőle ered.

Választunk most magunknak egy tipikus példát az anyai vigasztalásra, és ennek a mentén gondoljuk végig az igét.

A példa az lesz, amikor egy óvodáskorú gyermek szaladgál otthon az udvaron. Egyszer csak megbotlik és elesik. Rövidnadrágban van, így látszik, hogy lehorzsolta a térdét, és ahogy megtámaszkodott, a tenyerét is. Keserves sírásra fakad. A történet folytatásából három epizódot emelünk ki.

Az első az, hogy az anya először

ringatja, vagy megöleli gyermekét. Tudjuk, hogy ilyenkor akkora az ijedtség, hogy lehetetlen rögtön a sebbel foglalkozni. Először meg kell nyugtatni a gyermeket. A felnőttek kedvéért ennek elárulom a biológiai okát is: a riadalom miatt a gyerek pulzusa hirtelen nagyon megugrik. Az emelkedő pulzus pedig az orvosi kutatások szerint fokozatosan kikapcsol számos készséget, például a logikai összefűzést. Emiatt jelentkezik az anyában az ösztön, hogy először vigasztalni kell. Mivel kisgyerekről van szó, könnyen ölébe veszi. Ringatja. Időt ad a gyereknek, hogy kisírhassa magából a rémületét, és megnyugodhasson. Az anyai ölelő karok a ringatás ősi, mély élményét adják a gyereknek. Ősit azért, mert amikor a gyermek még az anyaméhben volt, a magzatvízben így ölelte körül és ringatta az édesanya, minden mozdulatával. Ez az első epizód, amit kiemelünk a vigasztalásból.

Isten is először ringat. Tudja, hogy amikor valamilyen nehézség van az életünkben, először még nem vagyunk készen arra, hogy gyógyítani kezdjen. Ahogyan a gyerek égbe szökő pulzusa kikapcsol számos alapfunkciót, a mi lelki kínjaink is hasonló eredményt hoznak. Nagy fájdalmunkban hirtelen nem tudunk logikailag összekötni dolgokat, nem látjuk a nyilvánvalót, olyanokat mondunk, amiken magunk is megrökönyödünk, és sorolhatnánk tovább. Isten először ringat. Biztonságérzetet ad, hogy megnyugodhassunk, lecsillapodhassunk, kisírhassuk magunkat (valósan vagy „lelkileg”).

Nézzük a második epizódot! Amikor a gyerek már csak hüppög, és nemcsak meghallja, de meg is érti, amit az anyukája mond neki, akkor jön az érintés. A fájó terület megérintése. Meg kell nézni, hogy mi a baj. Illetve hogy mekkora. A horzsoláson lévő kis kavicsokat lesöpri finoman, és a szivárgó vérre zsebkendőt tapaszt. Bemennek a fürdőszobába. Itt finoman lemossa vízzel a sérült részeket, majd felitatja és fertőtleníti. A még mindig hüppögő óvodásnak azonban ez az érintés fáj. Ha azonban nem érintené meg az édesanyja a sérült részeket, akkor nem tudna segíteni neki. Ez a második epizód.

Isten is megérinti a fájdalmunkat, amikor már lecsillapodott a lelkünk őrült, friss fájdalma. Mi, felnőttek, nagyon meg szoktunk lepődni ettől. Amikor ugyanis jobban érezzük már magunkat, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy elmúlt minden bajunk. Isten azonban tudja, hogy ha nem érinti meg azt, akkor annak komoly következményei vannak. Tudjuk, mi lehet abból, ha például elfertőződik egy seb. A lelkünk is ilyen. Ha Isten nem érintené meg a fájdalmunkat, akkor lelki értelemben ugyan ez történne. A meglévő problémánkból sokkal nagyobb lesz, telis-tele lelki szövődménnyel. Most nézzük meg a harmadik epizódot is!

A fertőtlenítés után az édesanya most már a gyógyítással foglalkozhat. Először is látja, hogy a tenyér sérülését nem kell bekötni. Elég egy kis horzsolásra való kenőcs rá. A térd azonban vérzik. Körültekintően leragasztja, nehogy leessen mozgás közben. Ennek több idő fog kelleni. Fog még fájni, sebek keletkeznek majd, de immáron minden a gyógyulás útján van.

Isten is ekkor tud nekilátni gyógyítani, amikor már ringatott minket fájdalmunkban, és meg is érintette azt. Ekkor készek vagyunk már arra, hogy a gyógyulás útjára lépjünk. Ez azonban valóban út! Folyamat, ami időt vesz igénybe. Jönnek közben fájdalmak még. Húzódó sebek, viszkető bőrfelületek. Ezek azonban a gyógyulás jelei.

A gond csak az, hogy mi ezt nem szeretjük. Ahogyan az előbb szó volt róla, már azt is zokon vesszük, ha Isten megérinti a fájdalmunkat. Mi már nem is akarunk tudni róla! Ő azonban tisztában van vele, hogy máskülönben elfertőződik a lelkünket ért fájdalom. Még kevésbé van kedvünk a gyógyulás fázisaihoz, amik szintén fájdalommal és számos kellemetlenséggel járnak. Sokkal jobban szeretjük azt a délibábot, hogy ha nem foglalkozom vele, akkor nincsen. Ha hozzányúlok, csak vérzik, így hát nem nyúlok hozzá…

A lelkünkben azonban ugyan olyan törvényszerűségek vannak, mint a fizikában vagy a kémiában. Ha leejtek valamit, az nem fog megállni a levegőben, mert a gravitáció törvénye vonatkozik rá. Ha nem szellőztetek a lakásban, és ráadásul valahol még jön is visszafelé a kályhán a füst, a szénmonoxid láthatatlanul is átveszi az uralmat a testemen, mert vonatkoznak rá a kémia törvényei az elemek vegyülésével. Attól, hogy nem ismerünk ezek közül minden törvényt, a következményeik vonatkoznak ránk.

Ugyan így vannak törvényszerűségei a lelkünknek is. Attól, hogy nem ismerjük ezeket (vagy tévhiteink vannak velük kapcsolatban), a következményeik még vonatkoznak ránk. Ezzel pedig meg is érkeztünk ahhoz, hogy milyen elfertőződő „sebek” vannak az életünkben, amiket Isten nagyon szeretne meggyógyítani.

Néhány példát nézünk meg ezekből. Előre jelzem, fájdalmas lehet. Ez már az érintés része ugyanis Istentől, amikor hozzáér a fájdalmunkhoz. Ilyen például az, ha valaki nem kapta meg az anyai szeretetet és törődést (vagy valaki mástól nem kapta meg, aki teljesen az övé lett volna csecsemőként). Az, amikor valakit bántalmaztak, bántalmaznak. Akár testileg, akár lelkileg. Az, amikor valaki mindig azt hallotta otthon, hogy „semmire sem vagy jó”. Az, amikor valaki azt érezte, hogy csak akkor számít, hogyha egyre többet és többet teljesít. Mert önmagában senki. És sorolhatnánk tovább.

Szeretett testvéreim! Tudom, hogy fájdalmas dolgok ezek. De higgyék el, nem felesleges sebfeltépések! Nem. Isten megérinti most a saját fájdalmunkat – akár benne volt a felsorolásban, akár nem – azért, hogy gyógyíthassa. Akkor is van remény erre, hogyha évtizedek óta fertőzi már az életünket.

Az anyai kéz végig jelen van a vigasztalásban: ringat, érint, gyógyít. Isten, aki az anya vigasztalásához hasonlítja magát, szeghelyes kezével vigasztal. Azzal, ami vitte a keresztet és hatalmas szegekkel volt felszegezve rá. Neki van hatalma arra, hogy a vigasztalás és gyógyítás ideje jöjjön el számunkra ebben az új évben. Neki van hatalma arra, hogy merjük érinteni hagyni a fájdalmunkat, és engedni őt, hogy a gyógyulás útjára léphessünk.

Zárszóként még valami: amikor az érintés és gyógyítás közben valami nagyon fáj, akkor ahogyan az anya újra és újra ringatja és nyugtatja a gyereket, úgy Isten is ezt teszi. Soha nem szűnik meg vigasztalni és ringatni minket a gyógyítás közben sem. Szeghelyes kezében a legjobb helyen vagyunk. Ő a mi reménységünk az új évben is. Ámen.