Nem kell feltalálnom a spanyolviaszt! Vagy mégis?

Igehirdetés Nagyalásonyban, húsvét utáni 2. vasárnap, 2016. április 10-én.

Alapige:
1Pt 2,20b-25

            Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

A kép forrása itt található

Továbbra is a húsvéti ünnepkörben vagyunk. Az ősi alapok szerint ilyenkor – a második vasárnapon – Jézusról, mint a jó Pásztorról gondolkodunk, magunkról pedig mint a pásztorolt gyülekezetről. A központi gondolatunk így hangzik hozzá: „Nem kell feltalálnom a spanyolviaszt! Vagy mégis?”

Az igénk Péter első levelében található. Úgynevezett „katolikus levél”. Ez a Pál apostol által írtakhoz képest érthető: ő vagy személyeknek (pl. Titusz, Timóteus), vagy településeknek, gyülekezeteknek írta őket (pl. Filippi, Róma). A „katolikus levelek” csoportja onnan kapta a nevét, hogy a katolikus szó egyetemeset jelent. A fordítása tehát

„egyetemes levelek”: sem egy konkrét személy, sem egy település gyülekezete nem címzett az írótól. Ez esetben keletkezett egy levél, ami az akkori keresztyén vidéken „utazott” az utazók által. Felolvasták, átbeszélték, valószínűleg lemásolták, aztán küldték tovább.

Nem tudjuk, hogy Péter első levele mikor keletkezett pontosan. Annyi biztos belőle, hogy megírásakor már dúl a keresztyénüldözés. Ez lehetett a Néró-féle őrjöngés is (lsd. a Quo vadisc. könyvet), de későbbi kegyetlenkedés is. Innen érthető szakaszunk kezdete, amikor a szerző arról beszél, hogy lehet kitartóan bírni a szenvedést. Nem azt mondja ezzel, hogy vegyünk minden nyomorúságot a nyakunkba, és válogatás nélkül szenvedjünk abban, amiben csak tudunk. (Ebben ugyanis nagy művészek tudunk lenni, mivel a szenvedésben önigazolást nyerhetünk…) Sokkal inkább arról beszél, amikor a jót cselekedve nem dicséretet, hanem szenvedést, bántást kapunk. Jelenti ez a keresztyén-üldözéseket is, de ebben a szakaszban a szolgák életkörülményeit is.

Ez a téma önmagában elegendő lenne arra, hogy beszéljünk róla, azonban mi nem állunk meg itt, mivel a Pásztor és a pásztorolt gyülekezet vasárnapja van. Nézzük, mit mond erről a folytatás!

Először is folytatja az előző gondolatot: Jézus a jót cselekedte, de szenvedést kapott érte sokaktól. Olyan Pásztor ő, aki úgy segített nekünk a történelmi nagyhét eseményeiben, hogy egészen a kereszthalálig kitartott a jogtalan gyalázásban és bántásban. Azért tette ezt, hogy az ő sebei árán meggyógyulhassunk saját bűneinkből, mások kegyetlenkedéseinek következményeiből és minden más nyomorúságunkból. Ő a Pásztor.

Mi pedig a pásztorolt gyülekezet vagyunk. Ezt írja Péter: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” A Jézushoz tartozók világméretű, minden korláton átívelő gyülekezete – amiben a már előrement szeretteink is ott vannak – tehát olyan „hely”, ahol az előzőleg szenvedők és nyomorgók egyfelől megváltást, kegyelmet kapnak, másfelől közösséget Jézussal és egymással. Mi ezt így fogalmazzuk meg ma: „Nem kell feltalálnom a spanyolviaszt! Vagy mégis?” Nézzük először az első felét, a spanyolviasz „nem-feltalálását”!

Mi a spanyolviasz? Amikor a leveleket és hivatalos dokumentumokat pecsételni kezdték – hogy hitelesítsenek vagy titkosítsanak egy iratot –, érzékelték, hogy az egyszerűen gyertyából rácsepegtetett viasz nagyon könnyen törik. Így nem tudta betölteni funkcióját. A több összetevőből álló pecsétviasz azonban igen, mivel sűrűbb állagú. Nevét az akkor leginkább Spanyolországban fellelhető cinóberről kapta, ami a jellegzetes vörös színt adja. Erre vonatkozik a mondás, hogy „Úgy csinál, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt!”

Aki nem beszél mással a dolgairól – legyenek azok akár technikai problémák, akár lelkiek –, annak magának kell rájönnie mindenre. Vagyis rákényszerül arra, hogy feltalálja a spanyolviaszt. Ahogyan Jézus mondja: ők a tévelygő, vagy eltévedt juhok. Mivel nincsenek közösségben, mindent maguknak kell megtenniük. Akik azonban egy nyájat alkotnak, megértő közösségben vannak egymással, azok igénybe vehetik a közösség segítségét.

Mai példa: egy édesanya, akinek két kicsi gyereke van, egyszer csak kifakadt a védőnőnek, hogy mennyire megviseli, ami a két kicsivel jár. Ezt eddig soha senkinek nem merte kimondani, mert azt gondolta, hogy vele van valami gond. Amikor azonban magányos lelki bolyongása helyett kettejük közösségébe merte bevinni a problémát (és tegyük hozzá, hogy értő fülekkel találkozott), kiderült, hogy ez természetes. Semmi baj nincs vele.

Vagy egy immáron minimum 10 éve terjedő kép az internetről, amikor Bart, „A Simpson család” nevű rajzfilmsorozat szereplője áll az iskolai tábla előtt, kezében krétával. Egyetlen mondatot kellett felírnia rá, büntetésből ismételgetve: „I will use Google before asking dumb questions.” Magyarul: „Előbb használni fogom a Google-t, mielőtt bugyuta kérdéseket tennék fel.” (Az internet nem ismerők kedvéért: a google egy kereső, amibe ha beírjuk a szavakat, kiadja a rá vonatkozó találatokat. Mint egy gigantikus mérető lexikon.) Ezt úgy is szokták mondani, hogy minden, ami nálunk problémaként merül fel, az már más számára is felmerült.

Nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt. Nem kell mindenre magunktól rájönnünk, nem kell mindent egyedül csinálnunk, nem kell elveszettnek lennünk. Vagy egy közösség, amibe mindenki beletartozik, aki szereti és Megváltójának tartja Jézust. Ebbe beletartozik mindeni, aki a világ számos különböző pontján lakik. Sőt! Beletartoznak a már meghalt szeretteink is. Ez az igazi egyház, amiről azt mondja a Szentírás, hogy Krisztus teste. Ő a fej, mi pedig a tagjai vagyunk. Itt nincs megbántás, becsapás, irigység vagy gúnyolódás. Viszont van segítség, összetartás, megértés, gyógyulás, reménység és minden más, ami Jézus szeretetéből fakad a számunkra.

Nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, mert tagjai lehetünk ennek a közösségnek. Vagy mégis fel kell találnunk? Mire vonatkozik ez? A válasz: más valamire. Az, hogy nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, a pásztorolt gyülekezeten belüli életre vonatkozik. Ahhoz viszont, hogy ide tudjunk tartozni, „fel kell találnunk”. Rá kell jönnünk, rá kell éreznünk magunknak.

Attól, hogy mások elmondják, milyen szerelmesnek lenni, még egyikünk sem tudja. Attól, hogy egy kicsit mintha már éreztük volna (napokig, egy-két hétig), nem tudjuk, milyen igazán, őszintén és tisztán, el nem múlóan szerelmesnek lenni. Ilyen a Krisztus-szelem is. Attól, hogy hallom: „Jézus meghalt érted. Végtelenül szeret téged.”, én még nem fogom érezni. Attól, hogy kicsit mintha már éreztem volna (napokig, egy-két hétig), még nem tudjuk, milyen az igazi kapcsolat Jézussal. Ide egyénileg, különböző utakon vezet az utunk.

Amikor már a nyájban, a közösségben, a Krisztusban hívők közösségében vagyunk, nem kell mindent önállóan kitalálnunk. El fogják mondani például nekünk – ha merünk kérdezni –, hogy a hitnek szakaszai vannak. Nem olyan, hogy elértem egy szintre, és ott is maradok. Vannak intenzívebb, de vannak nehezebb, „munkásabb” szakaszok is. Nem kell tehát feltalálnom a spanyolviaszt a közösségen belül. De nekem kell végigjárnom a saját utamat, hogy találkozzak a Pásztorral, és vele is akarjak maradni. Ehhez mindenképpen fel kell találnom.

Szeretett testvéreim! Éljük a magunk életét. Van, amiben merünk kérdezni, van, amiben nem. Van, amelyikünk eljutott már Jézus megváltó szeretetéhez, és ebben szeretne növekedni, és van, amelyikünk még úton van hozzá. Ma mindannyiunknak szól a Pásztor üzenete: fontosak vagyunk neki. A legnagyobb ajándékot készítette el nekünk a kereszten. Ámen.