Alapige:
Róm 8,18-23
Mert
azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez,
amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja
az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak
vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal
a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog
szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen
tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind
ez ideig. De
nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi
magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.
A szobor bemutatása egy felvételen (a videó kattintással nyílik)
Első éves voltam a teológián. Egy felsőbb évessel
együtt szálltunk fel a legendás (akkor még létező) piros hetes buszra, hogy a
belváros felé menjünk. A Thököly úton haladtunk. Egyszer csak – ahogy a
Stefánia keresztezte az utat –, ez a valaki egy épületre mutatott a sarkon.
Ahogyan követtem a tekintetemmel a kezét, egy erkélyt láttam meg, amin egy női
szobor áll. Én így hallottam a történetét: egy asszony lakott ott, aki évekig
várta haza férjét az első világháborúból. Amikor megkapta a halálhírét, rögtön
belehalt a hírbe. A hír azonban téves volt. A szobrot hazatérő férje állíttatta
emlékére, az erkélyt pedig befalaztatta, hogy soha senki nem mehessen ki oda.
Gyönyörű és romantikus történet. Nemrég azonban megtudtam,
hogy ez a legenda nem a valóság. Néhány évvel ezelőtt az RTL Klub Fókusz címűműsora utána járt a történetnek. Több mint száz éve
a házat Ybl Lajos építész –
Ybl Miklós unokaöccse – építette. Ekkoriban fia (aki később felfedte az
igazságot a nagyközönségnek) Párizsban tanult, ahol látott egy olyan palotát,
ahol a belépőt egy férfi és egy női szobor nézi. Innen született a Thököly úti
nőalak, amit Ligeti Miklós szobrász készített.
Szeretett testvéreim! A mai központi gondolatunk így
hangzik: „Várom, hogy jobb legyen…ˮ. Bár az előbbi történet csak legenda, mégis
éppen a legenda voltával mutatja meg,
hogy az arra ingázó embereket mennyire foglalkoztatja a várakozás.
Alapigénkben – a római levélben – Pál apostol is a várakozásról
beszél. A sóhajtó és sóvárgó
várakozásról, hogy végre jobb legyen. Ahogyan a szoborasszony várta, hogy
hazaérjen a férje. Ahogyan várjuk, hogy múljon el végre a fogfájás, a fejgörcs,
a műtét utáni fájdalom vagy a csonttörés kínjai. Ahogyan várjuk, hogy vége
legyen annak, hogy jót akartunk, és mégis, már megint rosszul sült el. Ahogyan
egész életünkben a jobbat várjuk.
Pál ezt írja: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja
az Isten fiainak megjelenését.” Sóvárogva várja. A görög eredetije ennek így hangzik:
„apokaradokia”. A „kara” fejet
jelent. Vagyis felemelt fejjel várakozni. Nyakat nyújtva, oldalra lépkedve,
keresve a legjobb szöget, hátha onnan többet látunk. A látóhatárt kémlelve,
vagy csak egy pontot, az érkezés helyét szuggerálva. Nehogy lemaradjunk róla!
Vagyis amit Pál mond, az ezt jelenti: a célra
helyezett tekintettel várakozok arra, hogy jobb legyen. Ilyen a sóvárgó várakozás.
Gondolhatunk persze közben életünk jelenlegi kisebb-nagyobb várakozásaira: amikor
várunk egy találkozást, egy hírt, vagy egy eseményt. Pál viszont nagyban
gondolkodik. Ő az egész teremtett világ sóvárgó és sóhajtozó várakozásáról
beszél: hogy a világ megszabaduljon a romlandóságtól és a tökéletlenségtől.
Ami ezen túl van, keresztyén szókinccsel azt hívjuk üdvösségnek.
Tökéletesnek, amit Isten készített el nekünk, és soha nem fog sem elromlani,
sem véget érni.
De mi van addig? Hogyan ne kövesedjünk bele a várakozásba?
Furcsa dolgot mond Pál: a sóhajtozás, a nyögés és a
szenvedés elengedhetetlen részei ennek. Pedig mi azt gondolnánk, hogy annak a
jelei, hogy valami nagyon nincs rendben. Azért sóhajtozik valaki, mert
elcsüggedt. Azért nyög, mert nem bírja el a terhet. És azért szenved, mert
éppen vesztésre áll a jobbra való várakozásban.
Amikor azonban ezt olvassuk – már megint – a görög
eredeti szövegben, ott a szülés fájdalmai szerepelnek. A vajúdó nő sóhajai,
nyögése és szenvedése. Hát, ott aztán tényleg tagadhatatlan a fájdalom… De
mégis: enélkül nincsen élet. Sőt! Az élet születésének jele a vajúdás! Tehát az
átélt tünetek az igénkben szereplő várakozásban nem a haláltusának – a
belehalásnak –, hanem a szülésnek, születésnek a hírhozói.
Tudták, hogy a vajúdást meg tudja állítani az
édesanya? Bizonyított tény ugyanis, hogy amikor valamitől megijed (például az
orvostól, egy mondattól, egy eszébe jutó gondolattól), akkor a félelem miatt a
tudatalattija olyan jeleket küld, amik leállítják a fájásokat. Általában néhány
óráig tart ez, de esetenként egy-két napig is elhúzódhat. Ilyenkor többnyire
császár a vége. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ezért is fontos a lelki felkészülés
a szülésre.) És hogy miért kell a fájdalom? A hozzáértők azt mondják, hogy nem
szó szerint a szülés fáj, hanem a tágulás, hogy létrejöhessen az út az életre.
Ilyen tehát a sóhajtozó, nyögő, szenvedő várakozásunk
a jobbra. A vajúdás kínjai. Létre kell jönnie bennünk a helynek, amiben
átélhetjük majd az üdvösséget. Az átélt szenvedések nem a rossz irány, hanem a
születés tünetei. És hogy miért fontos tudnunk ezt? Azért, mert mi is
megállíthatjuk a fájásokat. Mindenféle eszközzel elmulaszthatjuk, vagy
tompíthatjuk az élet előrevivő fájdalmait.
Előreszegezett tekintettel nézni egy pontot. Sóvárogva
várni. Mi az erkélyen könyöklő asszony legendája helyett egy másik pontra
nézhetünk: Jézus keresztjére. Csak innen fakad a tökéletes, romolhatatlan,
üdvözítő élet. Őt áhítva, hozzá sóvárogva, tőle erőt és megújuló reményt kérve.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése