Stabilitás a labilisságban

Igehirdetés Nagyalásonyban, advent 4. vasárnapján, 2016. december 18-án.

Alapige:
Fil 4,4-7

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.

A kép forrása itt található

Tegnap a temetésen ott hagytuk abba a közös gondolkodást az igehirdetésben, hogy a karácsony nem a tökéletes ünneplésről és a tökéletes boldogságról szól, hanem a sötétségből feltámadó fényességről. A reményről, ami széthasítja az eget. A „mégis”-ről. Mégis van tovább, mégis lehet másképp. Ma innen folytatjuk. Ez lesz a központi gondolatunk: stabilitás a labilisságban. Vagyis hogyan lehet mégis stabilnak maradni akkor, amikor minden labilissá tesz bennünket? Látszólag messziről indulunk, aztán ezt az induló képet összegyúrjuk az igehirdetési alapigével.

A remegő kéztől indulunk.

Hétköznapi szinten mindannyian találkozunk vele. A fiatalabbak is, amikor izgulnak, vagy fáradtak, de az idősebbeknél akár maradandó is lehet. A Parkinson-kórban szenvedőknél azonban már teljesen el tudja lehetetleníteni a legegyszerűbb mozdulatot is. Például ahogy telemerítik a kanalukat evés közben, minden kilocsog belőle. Néhány évvelezelőtt egy érintett, tudós hozzátartozó kifejlesztett erre egy speciáliskanalat, ami a remegés kb. 70%-át felfogja. A maradék 30% mellett már el tudják juttatni az ételt a szájukba. Úgy működik, hogy a kanál vége egy külön gyártott szerkezet, ami önmagán levezeti a remegést. Ebbe van beleépítve a kanál belső vége, amire már csak nagyon kis remegés jut tovább. Kívülről azt látni, hogy a kanál külső vége mozog, a szájba jutó rész azonban nem, vagy csak alig. Stabilitás a labilisságban. Bár a kéz labilis – folyamatosan mozog –, mégis meglehetősen stabilan áll a kanál az étellel.

Most nézzük igénket, amit Pál apostol a Filippiben élő gyülekezetnek írt! A kulcsa az utolsó mondatban van, amit áldásként szoktunk hallani, a hirdetések végén: „és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” Az „és” szócska az elején azt jelenti, hogy ez egy válasz az előbbi részre. Merthogy ez a stabilitás: meg fogja őrizni. Bármi történik, meg lesz őrizve. Stabilan áll. Senki és semmi nem rombolhatja le. Hogy mit? Szívünket és gondolatainkat. A szív és az ész az egész lényünket jelenti. És mi fogja megőrizni? Isten békessége, ami meghaladja minden értelmünket. Vagyis nem baj, hogy nem tudjuk felfogni. Attól még létezik. Azt viszont elárulom, hogy ha fel nem is tudjuk fogni, megsejthetjük, megérezhetjük…

Ez a stabilitás az igében. Isten békessége. A labilitás pedig a mondat elején van: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kérdéseiteket Isten előtt”. Semmiért se aggódjatok. Előtte pedig ilyet is ír Pál: „Örüljetek!” Mintha lehetne parancsra örülni, vagy nem aggódni. Sőt! Tegnap a temetési alapigében is megjelent a felszólító mód: „Ne félj!” Mintha lehetne parancsra nem félni…

Tapintható ennek a feszültsége. Mit keres akkor itt? Most megnézzük. Fontos ponthoz jutunk el vele, mivel ez a gyakorlati útmutató a stabilitás és a labilitás között. Az a valami, amire meg van a lehetőségünk. Ami segítség lehet nekünk ahhoz, hogy a magunk labilisságát – sérülékenységét, megbántottságát, és minden nehéz érzést – újra és újra stabilizálja Isten megőrző és megtartó ajándéka. Nézzük akkor ezt a hidat, ami a felszólító mód mögött van!

Így szól: „hanem […] tárjátok fel Isten előtt”. Feltárni. Más szóval szembenézni vele. Nem elmenekülni előle, hanem megküzdeni vele. Az elején ez könnyen lehet, hogy harcként jelenik meg, például „Nem akarom elfogadni!” Ez jó! Nagyon jó! Ugyanis azt jelenti, hogy valóban szembenézek vele. Nem bujkálok előle. Meg akarom érteni, mögé akarok nézni, ezzel lehetőséget adva annak, hogy valami megváltozik bennem.

„Hanem […] tárjátok fel Isten előtt”. De muszáj Isten előtt? Nem, egyáltalán nem. Csak nem mindegy a feltárás kimenetele. Ha már az orvos feltárta a területet a műtétnél, nem mindegy, hogy mit csinál vele. Isten el tudja látni a sebet, és tökéletesen be tudja fejezni a „műtétet”. Ő az egyetlen, aki tökéletesen átlátja a helyzetet. De van itt valami fontos. Mivel Isten nem szemtől szemben látható a világban, ezért annak, aki kapcsolatban van vele, bárki és bármi lehet Isten feltáró és gyógyító keze. Egy barát, egy könyv, egy interjú a rádióban vagy a tévében, egy pszichológus, egy lelkigondozó és sorolhatnánk tovább.

Összegyúrva ezeket a gondolatokat, így is mondhatnánk: Tárd fel a labilisságodat Isten előtt, és nem fogsz félni, nem fogsz aggódni! Tárd fel a nehézségeket Isten előtt, és tudsz majd őszintén örülni, tudsz majd stabil lenni! A Parkinson-kórosoknak feltalált kanál képével élve: Isten látja el azt a szerepet, mint a kanál speciális végződése. Ha feltárjuk neki azt, ami labilissá tesz bennünket, akkor ő átvezeti ezt önmagán. Hozzánk így már jelentősen lecsökkentve jut el: elviselhetőbb módon.

Ebből a szempontból nézve a karácsonyi történetet azt látjuk, hogy megszületett a földre Isten békessége. Elérhetővé vált. Nem távoli álom, hanem megtapasztalható valóság. Testet öltött az, aki átvezette magán a világ minden fájdalmát, és életet hozott belőle elő. Ő, a fájdalmak Embere, a világ világossága, az egyetlen Megváltó: Jézus, a Krisztus. Mária és József gyermeke, a názáreti ács. Sebeiben a mi sebeinket hordozó. A feloldozó. Az egyetlen, aki labilisságunkban is stabilitást tud adni nekünk. Ámen.