Állapotfelmérés

A kép forrása itt található

Igehirdetés 2Tim 1,14 alapján

Ma eltérünk a kiírt igehirdetési igétől. Ennek oka örömteli: gyülekezetünkben felnőtt konfirmáció van, és azt az igét gondoljuk végig együtt, ami majd a konfirmandus áldó igéje lesz. Mindannyiunknak kincset rejt ez a mondat, és mindannyiunknak szól persze. A központi gondolatunk így hangzik: állapotfelmérés.

„A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” – mondja, illetve írja Pál apostol Timóteusnak. Amolyan mentori emlékeztetés és bíztatás ez. Az ifjú Timóteus ugyanis valószínűleg Pál apostol nyomán tért meg. Ezt követően jó ideig együtt szolgáltak, majd Pál önálló szolgálattal bízta meg. Az évek alatt több, újonnan alakult gyülekezetet is vezetett, amelyeket mentora rábízott. Ebben a bensőséges kapcsolatban egy ún. pásztorlevéllel bíztatja Pál Timóteust a fenti szavakkal.

Ahogyan elhangzott, ma az állapotfelmérés a központi gondolatunk. Pál buzdítása nyomán azt mérjük fel, hogy éppen most, ebben az időben, milyen állapotban van bennünk az említett kincs.

De mi is ez a kincs?

Mi az, ami ránk van bízva, és amit a bennünk lakozó Szentlélek által tudunk megőrizni? Nem más, mint az evangélium. A jó hír, az örömhír, hogy Jézus mit tett értünk. Az igazi élet eszenciája, hogy Jézus mindent képes eltörölni, ami terhel bennünket. Legyenek ezek akár bűnök, akár tragédiák nyomai, akár félelmek, akár bármi más, ami gúzsba köti lelkünket. Ezt hívja Pál apostol kincsnek.

Önmagában a kincs az kincs. Nem függ tőlünk, nem függ az értékrendünktől és attól sem, hogy tudunk-e róla, vagy sem. Egyszerűen létével képviseli a soha el nem múló értéket. Akkor miért az állapotfelmérés? Hiszen a kincs állapota soha nem változik. A bennünk betöltött szerepe azonban igen. Bármi, ami hozzánk tartozik – legyen tárgy, eszme vagy akár ember –, mindig más helyet tölt be az értékrendünkben. Van, amikor nagyon fontos a számunkra, van amikor csak porosodik vagy éppen küzdünk vele. A lehetőségek száma végtelen. Attól, hogy önmagában az ami, bennünk folyamatosan változó szerepet tölt be.

Ezért végzünk most állapotfelmérést. A kincs, az evangélium, nem függ tőlünk. Bennünk azonban folyamatosan átalakuló szerepet tölt be. Ahogyan változik az életünk, változik bennünk a kincs helye, szerepe és az értékrendünkben betöltött sorrendje. Mielőtt megnéznénk néhány árnyalatát, szeretettel madzagolom mindenki szívére, hogy semmi köze nincs ennek az elmarasztaláshoz. Soha nem ilyen célt tölt be az állapotfelmérés. Sokkal inkább tudatosítást, hogy hol tartunk most, és hová szeretnénk eljutni. Néhány példát fogunk végiggondolni, azonban ezek nem kategóriák, amikbe be kell sorolni magunkat. Sokkal inkább elgondolkodtatni szeretnének, hogy megtaláljuk a magunk kulcsszavát.

Életünkben először talán mesebeli tárgynak látjuk az evangélium kincsét. Hallunk róla, mondják, hogy létezik, de mi még nem láttuk. Múzeumi tárgynak is nevezhetjük. Olyannak, amit régen használtak, de ma már csak kiállítani jó. Van még így értéke, de manapság már ki használná…

Lehet kallódó kacat a számunkra. Annak idején fontos volt, hogy az életünk része legyen. Nap mint nap kézben volt, aztán egyszer csak megszürkült és feleslegessé vált számunkra. Azért nem tesszük ki az életterünkből, de értékes helye sincs.

Lehet lufi, ami hatalmas magasságokba vitt bennünket, és teletöltötte a mellkasunkat friss levegővel. Aztán egyszer csak kipukkadt, mi pedig a zsinegen lógó pici és ráncos maradványát szorongatjuk.

Merjünk bátran a fantáziánkra hagyatkozni! Figyelni a belső hangra, ami egyszer csak mond bennünk egy szót! Mindegy, hogy mi az! Nincs rossz válasz! Ne feledjék, hogy nem az elmarasztalás, vagy nem a helyzet csinosítása a cél, hanem hogy tudjuk, milyen állapotban van a hitünk, az Istenhez való viszonyunk!

Egy bot ugrik be talán, amire rá lehet támaszkodni? Vagy egyenesen járókeret, ami nélkül összeesnénk? Egy kabát, amibe be lehet burkolózni? Egy láda, amit nem merünk kinyitni? Egy zöldellő fa, amiben pezseg az élet? Egy kosár, ami tömve van mindenféle finomsággal?

Most egy kicsit elhallgatok, hogy mindenki megtalálhassa a bensőjében megszólaló kifejezést. […]

Vigyék haza ezt a szót! Ízlelgessék és folytassák! Ne csak annyi legyen, hogy „láda” vagy „múzeumi tárgy”, hanem gondolják végig azt is, hogy pontosan milyen, mitől lett olyan, stb. Használják a fantáziájukat, és nézzenek a kép mögé! Lehet, hogy félelmetes, amit ott látnak. De a névtelen, csendben pusztító szörnyeknél nincs rosszabb. Ha már nevük van, meg is lehet küzdeni velük.

„A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” – mondja a mentoráló Pál apostol az ifjú, immáron egyedül szolgáló Timóteusnak. Timóteus pedig ízlelgetni kezdi, hogy milyen számára ez a kincs. Csillogó? Kopott? Apró, zsebben elférő? Vagy hatalmas, elhordozhatatlan? És megy, megy egyre mélyebbre. Felméri a hitének és az Istennel való kapcsolatának az állapotát.

Szeretett testvéreim! Mi is elvégeztük az állapotfelmérést. Ebből pedig mindig az következik, hogy óhatatlanul megfogalmazzuk, hogy hová szeretnénk fejlődni tovább. Milyen a vágyott képünk az evangélium kincséről? A kincsről, ami önmagában változatlan, stabil és örök. Erre szegezhetjük állandóan változó tekintetünket. Innen fakad a szabadulásunk. Ámen.