Mérhető-e számokban a lelkészi szolgálat eredményessége?

Előadás a Veszprém megyei lelkészi munkaközösség (LMK) ülésére - Malomsok, 2015. november 4.

Nem csak lelkészek vagy gyülekezeti tagok számára lehet hasznos.
Mindenkinek ajánlom, aki szeretne hűségesen kitartani a saját teendőiben.

Amíg az elmúlt két évben lelkigondozást tanultam, Pál Feri atya volt az egyik tanárom. Sok bölcsessége között egyszer azt mondta ne­künk, hogy minden családnak megvan a maga ars poeticája. Az egyiknek például az – hívjuk "Kovácsénak" most őket –, hogy a munkában elértek határoznak meg. A másinak pedig az – hívjuk őket "Vargáéknak" –, hogy minél több minőségi időt töltsön el együtt a család. "Vargáék" tehát karrieristának nézik "Kovácsékat", "Kovácsék" pedig munkakerülőnek és lustának "Vargáékat". Gondoljátok el mi lesz, ha a két család között később házasság lesz… A fiatal párnak ugyanis mindig egyeztetnie kell(ene) az otthonról hozott ars poeticát…

De ne aggódjatok, nem felejtettem el, mi is a témám! :) Éppen ezzel érkeztünk meg ide: Mérhető-e számokban a lelkészi szolgálat eredményessége? Mindegyikünknek más ugyanis az ars poeticája, lelkészként is. Van amelyikünknek az az elsődleges mérőszám, hogy mennyit látogat. Másnak az, hogy idén is sikerült-e nyerni valamilyen pályázatot. Megint másnak az, hogy van-e működő ifi-kör a gyülekezetben, vagy hányan ülnek vasárnaponként a padban. Van aki az számolja, hogy
idézünk-e Luthertől az igehirdetésében vagy előadásában. Más azt, hogy Jézus neve elhangzott-e. Van amelyikünk – de nem folytatom. Értitek.

Hogy mérhető-e számokban a lelkészi szolgálat eredményessége? Attól függ, mi az ars poeticám. Aszerint veszem elő a colstokot és mérek a számok alapján. Az a kérdés, MIT mérek. És a másik: MIHEZ mérek? Mihez viszonyítok? Mert ha összetört szerencsétlennek akarom érezni magamat, találok klafább papot magamnál. Ha pedig „Janinak” akarom érezni magamat, találok majd kisebb számmal rendelkezőt magamnál.

Ezek után talán nem lepődtök meg, ha most az én ars poeticám mentén haladunk. Isten hozott Benneteket az enyémben! Most arra hívlak Benneteket, hogy colstokoljatok velem! Nem azért, hogy „Jucusok” legyetek. Sokkal inkább azért, hogy a saját, jól átgondolt és kiérlelt ars poeticátok stabilabb lábon tudjon hatni, a Mesterrel karöltve!

Mielőtt belevágunk, szeretném azt még elmondani, hogy magam is sok irányba tudnék menni. De úgy gondolom, hogy a kevesebb több. Így egyetlen téma-csokrot szeretnék csak körbejárni, hogy több maradhasson meg belőle.

Egy történettel kezdem, amit Sean Covey ír le zseniális könyvében, A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokásában. „A történet szerint valaki, ahogy egyszer az erdőben sétált, meglátott egy favágót. Látja ám, hogy vágná az ember a fát, izzad, erőlködik, de a munka csak nem halad. »Miért nem áll meg egy kicsit, hogy pihenjen, és a fűrészt megélezze?« - kérdezte. »Micsoda ostobaság, hát már hogy állnék meg?! Nem látja, hogy így is alig végzek a munkával?« - mordult rá a favágó. Nyilvánvaló – írja Covey –, hogy ki az ostoba ebben a történetben. Ha a fickó megengedne magának egy tizenöt perces szünetet, hogy megélezze a fűrészt, valószínűleg háromszor gyorsabban végezne.”

A könyv írója a 7. szokást így is hívja: „Élezd meg a fűrészt!” Később pedig ezt írja hozzá: „Egyszer megkérdezték Abraham Lincolntól: »Mit tenne, ha nyolc órája lenne arra, hogy kivágjon egy fát?« Azt felelte: »Az első négy órát azzal tölteném, hogy élezném a fűrészemet.«”

Egy képet szeretnék mutatni Nektek hozzá Gaál Éva Zárójelben c. könyvéből, ami ezt az alcímet viseli: rajzos gondolatok Bibliaolvasás közben.

Emberünk az életlen fűrésszel azt hiszem, hogy a 2-es: nincs erő, de van akarat. Bár ő legalább a helyes irányba megy, mert ha jól megnézitek, a 3-as képen a pasi – nagy vagánykodásában – a nyíllal ellentétes irányban parádézik…

Nos, az én ars poeticám: rendszeresen kell élezni a fűrészt ahhoz, hogy mind erő, mind akarat legyen. Ahhoz pedig főleg, hogy ÉLŐ istenkapcsolatunk legyen.

Mindannyian a 4-es képről indultunk, amikor volt erő és volt akarat – 4 hónapja, 4 éve vagy 4 évtizede. Aztán aki már években méri a szolgálati idejét, az sok időt tölt a 2-es állapotában: nincs már erőm, de van még akaratom. Eszméletlenül kimerítő ez a hasztalan erőlködés… Egy idő után pedig jön az 1-es ólomsúlyú állapota. Nem csak erőm, de akaratom sincs már.

A teremtéstörténet azt mondja, hogy Isten azzal SZENTELTE meg teremtő munkáját, hogy MEGPIHENT a hetedik napon. Ha nem pihenek, akkor ezek szerint megszentségtelenítem azt, amit megalkottunk, Isten meg én. Mint a háziasszony, aki elkészíti az ebédet, aztán fogja a húsos tálat, és úgy jó egy méterről az asztalhoz vágja mondván: „Nesztek!” A tál az asztalra vágódik, az edények csörömpölnek, az étel kifröccsen, és ezzel mindenki kedvét elvette. Pedig ő jót akart. Csak senki nem vette észre, mennyire kimerült.

Persze, persze! A gyülekezetek többsége, vagy a gyülekezeti tagok többsége ezt nem látja be. Úgy gondolják, hogy a lelkész azért van, hogy 7/24-ben dolgozzon. (7 napot egy héten, 24 órát egy nap.) De azt is tudom, hogy tudattalanul érzik a rést a pajzsunkon, hogy lehet ám bennünket facsarni, facsarni, facsarni… Méghozzá azért, mert létezik egy ún. segítő szindróma. Akit érdekel, annak többet is tudok mondani róla. Itt és most csak annyit, hogy ez az, amikor a segítő hivatásommal kompenzálok valamit a magam számára. Például hogy olyan közegből jövök, ahol nem becsültek meg. Lelkészként viszont megbecsülik azt a hatalmas befektetett erőt, amit adok, így fenn akarom tartani. Mert megbecsülnek. De mivel kompenzálok, ezért egészségtelen irányba mutat a nyíl…

A gyülekezeti tagok közül pedig sokakat – apránként – rá lehet vezetni arra, hogy szükségünk van a pihenésre. Amikor első évemet töltöttem itt, megvolt már az a tapasztalom, hogy a karácsonyi-újévi időszak végére mennyire kifacsarodunk. Mondtam hát azoknak, akikkel találkoztam a gyülekezetből, hogy január 1-én – az utolsó istentisztelet után – hazamegyek a szüleimhez pihenni. Ahogyan beszélgettünk, és rávilágítottam arra, hogy mi a szolgálattal is végigdolgozzuk az ünnepeket, többen is mondtak ilyeneket: „Erre soha nem gondoltam.” „Aú, én meg rögtön mentem a lelkészhez, pedig várhattam volna még néhány napot.” „Tényleg, az ádvent és az ünnepi hét is nagyon kemény. Hogy bírja egyáltalán?” A vége pedig az lett egy év múlva már, hogy ezt mondták: „Tudjuk, hogy nem lesz itthon akkor, majd ráér, mire megjön.”

Az egyik oldalon ezeket tudjuk felsorolni:

• Van-e heti, fix szabadnapom? (Ha Isten megengedhette magának… Ha ő is ezzel szentelte meg…)
• Voltam-e nyáron szabadságon?
• Büszke szoktam-e lenni arra, hogy mióta bírom szabadság nélkül?
• Letagadom-e mások előtt, amikor éppen pihenek? (Például csörög a telefon, pihenek, de azt mondom, hogy éppen ezt meg ezt csinálom.)
• Semmittevésnek és luxusnak gondolom-e a pihenést?
• Van-e hobbim?
• Menekülök-e a gondolataim elől? (Például mindig szóljon valami „zaj-eszköz”, mert máskülönben kellemetlen dolgok jönnek elő. Így ugyanis tényleg nem lehet pihenni. Kezdeni kell ezzel valamit, hogy ne így legyen…)
• Be merem-e ismerni, amikor fáradt vagyok? Stb.

A másik oldalon viszont nagyon fontos, hogy ezek is ott vannak a fűrész élezéséhez:

• Akarok-e fejlődni, vagy jó vagyok én olyan lelkésznek, amilyen vagyok?
• Mikor tanultam meg utoljára valamit, ami előreviszi a szolgálatomat? (Például hittanórákhoz ötletek, időmenedzselés, mélyebb számítógépes ismeretek, hangszeren megtanulni játszani, stb. – Itt jegyzem meg, hogy Nemes Ödön atya szerint az a szellemileg frissen maradás egyik alapja, hogy minden évben tudatosan tanulunk valami újat. Idős korban is!)
• Olvasok-e / hallgatok-e olyasmit is, ami nem egyházi?
• Szerves része vagyok-e annak a kornak, amiben élek, vagy siratom azt, hogy már nem mindenki az egyház része? Nekem kell(ene) utánuk mennem. Stb.

Itt szeretném megosztani Veletek azt, hogy nekem például egy gyakorló keresztyén ember nagyon pozitívvá tette ezek közül az időmenedzselés fogalmát. Nem tudtam tőle ott semmit tanulni erről, viszont elérte, hogy érdekeljenek a benne rejlő lehetőségek. Rájöttem, hogy ez egy kipróbált tárház, amihez tanfolyam sem kell. Keresgélni kezdtem a neten, és apránként elkezdtem beépíteni belőlük dolgokat – önmagamra formálva. Ez sokat segít abban, hogy több erőm legyen az akaratomhoz.

Ezzel pedig meg is érkeztem az utolsó gondolathoz, amit szeretnék megosztani Veletek. Lehet félreérteni, amit most mondok, de szeretném, hogyha JÓL értenétek. Néhány hónapja különválasztom magamnak azt, amikor dolgozom, és azt, amikor szolgálok. Szolgálat az igehirdetésre készülés, istentisztelet, temetés, hittanok, látogatás, lelkigondozás, stb. Munka az számomra, amikor az irodában telefonálok, adatlapot töltök ki, megszervezem az időmet, ügyintézek, adminisztrálok, stb. Abban segít ez nekem, hogy a „munkához” sok mindent be merek már építeni, amit a szolgálattól idegennek érzek. Mert hát mások, más hivatásban is eredménnyel használják ezeket. Aztán észrevettem, hogy ha szolgálatnak gondolok mindent, akkor gyakran éjszakába nyúlnak a dolgaim. Hogyha viszont „munkaként” állok hozzá, rögtön mindent megteszek, hogy az éjszaka, sőt akár az este is, az enyém legyen. Képzeljétek, ennek az lett a vége, hogy több időm és több energiám jut a szolgálatra! Mert hogy nem forgácsolódom szét a munkában, hanem mederben tudom tartani.

Kedves munka- és szolgatársaim! Ez az én ars poeticám. Az állandóan élezett fűrész. Úgy pihenéssel, mint önfejlesztéssel és önismerettel. Azért, hogy minél többször és hosszabb távon lehessen erőm is és akaratom is egyszerre.

Ahogyan az elején mondtam: kérdés, hogy mit mérünk, és mihez viszonyítva mérjük. Amelyikünk az őszinte önismeretében azt érzi, hogy ő semmire se jó, az a számokban ezt látja igazolva. Amelyikünk az őszinte önismeretében azt érzi, hogy ő kimagasló, az a számokban meg ezt látja igazolva. Mindegyik típus mi vagyunk. De mindegyik típusnak szüksége van arra, hogy ne életlen fűrésszel szentségtelenítse meg azt, amit a hét többi hat napján megtett. Mert életlen fűrésszel reszelgetve a fát csak káromkodni lehet, mint a kocsis. Mi pedig nem ezt akarjuk. De érthető, hogy elfáradtunk. Sokat dolgoztunk és sokat szolgáltunk. Hogyha még szeretnénk is, akkor ezek szerint nem hogy luxus a pihenés és az önfejlesztés, de egyenesen kötelességünk... Én ezeket szeretném mérni. Viszonyítani pedig ebben a teremtéstörténet hetedik napjához szeretnék. Ez az én ars poeticám.