Isten, az "égbolt-szaggató"

Igehirdetés Nemesszalókon és Nyárádon, ádvent 2. vasárnapján, 2015. december 6-án

Alapige:
Ézs 63,15-64,3

Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. URam, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, URam, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez! Szent néped csak kis ideig birtokolta szent helyedet, azután ellenségeink taposták. Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek!

Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, ha majd váratlanul félelmes dolgokat művelsz: ha leszállsz, meginognak tőled a hegyek. Soha, senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.

A kép forrása itt

Ma nem hoztam történetet. Egészen másféle illusztrációnk lesz. A képzeletük szárnyait hívom. Innen kel majd életre egy kép.

Képzeljék el, ahogyan belemarkolnak egy textilbe! Mindkét kezük, mind a tíz ujjukkal, két marokba gyűri az anyagot. Szeretnék eltépni, elhasítani, szétszaggatni, de még nem lehet. Viszont belemarkolnak már most, mert ha már szabad lesz, akkor egyetlen pillanatot sem szeretnének elmulasztani. Lehet, hogy van színe, vagy akár illata, szaga is ennek a textilnek. Ezt Önök érzik. És lehet, hogy hallják a halk, mégis határozott súrlódását az anyagnak, ahogyan összemarkolják. Érezhetik, hogy milyen anyag az, amit fognak: finom, vagy durva szövésű? Könnyű vagy nehéz anyag?

Mindezt egyben érzékelik, amikor látják maguk előtt a képet: két marokkal belekapaszkodnak a textilbe, minden pillanatra készen arra, hogy végre megérkezzen az üzenet: Most lehet szétszaggatni!

Szeretett testvéreim! Ezt a képet visszük most magunkkal a mai igehirdetés zarándokútjára. Ézsaiás mondja ezt: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál!” Mellette pedig ilyeneket mondd még:

„Szíved megindulás és irgalmad miért marad távol tőlem?” „Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?” És folytatja, folytatja tovább, már-már a blaszfémia (istenkáromlás) határát súrolva. Grandiózus panaszének ez. Ahogyan a textil magába szívja a vizet, úgy szív magába minden lehetséges keserűséget ez a szakasz. Belé itatódott már rengeteg keserűség, harag, indulat, lelki nyomor és értetlenség. Ahogyan pedig a nedvességtől tocsogó ruhát kicsavarjuk, úgy önti ki ezt a panasz-áradatot a szöveg Isten felé.

Igénk Ézsaiás könyvéből való. A könyv előző részeiben a Messiás első eljöveteléről prédikál, az első, történelmi ádvent idejében. Várják Jézus születését. Hosszú-hosszú évszázadokon keresztül. A ma hallott igénkben – a könyv utolsó fejezeteiben – pedig már egy másik ádventről, másik eljövetelre való várakozásról beszél. Arról, amikor Jézus már élt emberként, meghalt, feltámadt és mennybe ment. Elkezdte már rajtunk a megváltást, de még nem fejezte be. Lehet már vele élni, de sok nyomor és keserűség van még bennünk és körülöttünk. Ebben az átmeneti állapotban várjuk vissza Jézust, hogy szabadítson meg bennünket. A „már igen” és „még nem” feszültségének hívjuk ezt. „Már igen”, vagyis már megszületett a Megváltó, és meghalt, feltámadt értünk. Már elküldte Szentlelkét, vagyis már lehet hozzá tartozni. De közben „még nem”, vagyis nem fejeződött még be a megváltás. Még sok minden nyomaszt bennünket. A kettőnek pedig őrületes feszültsége tud lenni.

Most kétfelé vesszük a szálat. Az első szál a történelmi szál lesz, a második a személyes. A történelmi szál a Jézusban megtörtént eseményeket jelenti: várakozás az ő eljövetelére, születése, emberi élete, halála, feltámadása és mennybemenetele. Nézzük ezt az első szálat!

Isten már rögtön az édenkerti bűneset után megígérte, hogy visszafordítja az eseményeket. Lehet újra vele lenni, válaszfalak nélkül. Már ott és akkor megígéri, hogy Szabadítót küld ebből a helyzetből. A kezdőképünkkel élve: ettől a pillanattól két kézzel markolta az anyagot, hogy szétszakíthassa a válaszfalat, és legyőzze a távolságot. Ézsaiás felkiáltásával élve ez a válaszfal az égbolt, ami képiesen elválaszt minket embereket Istentől, a bűneset óta. Isten tehát az égbolt-válaszfalat az első pillanattól markolta, hogy szétszakíthassa, és a lehető legközelebb lehessünk hozzá. Minden pillanatban ez az üdvterv volt benne, erre készült, erre az égbolt-szaggatásra.

Hogy lehet egyáltalán kibírni ezt a várakozást? Miért nem szakította el ezt a válaszfalat korábban Isten? Erre már egy történettel válaszolok. Carl Rogers, a pszichológia egyik nagyja írt egyszer egy férfiról, aki meglát küzdeni egy bábot. A báb izeg-mozog, küszködik, hogy kinyíljon, és végre gyönyörű pillangó váljon belőle. A segítőkész férfi odamegy, és segít neki hasítani az őt körülölelő burkot. A pillangó immáron szabad. Azonban nem tud repülni. Ahhoz ugyanis erős szárnyak kellenek. Erős szárnya pedig csak annak a pillangónak lesz, amelyik kiküzdi magát a burokban lévő szárnyai folyamatosa mozgatásával.

Ezért tud Isten várni. Tudja, hogy ha túl hamar szaggat szét minden burkot, válaszfalat, égboltot, akkor nagy igyekezetében is elvesz tőlünk valami értékeset. Éppen ezért nem is szakította szét rögtön teljesen az égboltot Jézus születésekor. Képiesen nézve: először még csak egyetlen csillag bújhatott át a résen. A csillag, ami a bölcseket elvezette a betlehemi istállóhoz. A csillag, ami Jézus születését hirdette. Később egy kicsit tovább szakította már az eget: Jézus keresztelésénél olvassuk azt, hogy „ekkor megnyílt a menny, és [Jézus] látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik és őreá száll.” Amikor aztán Isten teljesen szétszakította az égboltot, abba az egész világ beleremegett. Jézus kereszthalálakor a jeruzsálemi templom kárpitja – ami eltakarta az embereket szimbolikusan Isten közvetlen jelenlététől – felülről az aljáig kettéhasadt, és földrengés volt. Azzal, hogy Jézus meghalt, elérkezett az idő, hogy a már kissé megrepesztett égboltot végleg szétszaggassa Isten. Ez a történelmi szál.

Most pedig felvesszük a másik, személyes szálat. Az egész világon mindenkinek elérhető már az Istennel való találkozás – a szétszakított égbolt miatt –, azonban Isten mindannyiunknál kivárja a szükséges időt. Mindannyiunk életében megvárja, amíg bábként kell küzdünk. Ez a mi burkunk. A mi oldalunk, a mi munkánk. Az égbolt pedig Isten burka, amit nem szakíthat szét addig, ameddig mi a miénket le nem vetettük magunkról, mint a pillangó. Ha nem várna a saját égboltunk szaggatásával, akkor úgy járnánk mint Rogers történetében a pillangó, aki az elhamarkodott segítség miatt nem tudott repülni. Isten viszont minden pillanatban két marokra fogva tartja a mi életünk égboltját. Azt, ami elválaszt minket tőle. Vár. Értünk. Várja, hogy egy bizonyos pontig eljussunk, ahonnan már tud segíteni. Térdelőrajtban van, mint a futó, aki minden pillanatban készen van az indulásra.

Valami olyasmire vár, mint amit Ézsaiás ír. Arra, hogy felé fröccsenjünk, felé öntsük ki a bennünk lévő félelmeket, keserűségeket. Ebből tud ugyanis megszületni a sóvár kijelentés: „Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál!” De tudják, hogy lehetséges ez? Csak úgy, ha a mi burkunk már megrepedt. Ha mi már kapcsolatba lépünk vele. A sóvárgás ugyanis jó. Nagyon jó. Azt jelenti ugyanis, hogy tudjuk már, mire van szükségünk. Ez a személyes szál.

Isten már évszázadokat várt, hogy szétszakíthassa a történelmi égboltot. Marokra fogva tartotta azt. Amikor eljött az idő, akkor először egy csillagot engedett át rajta, ami a betlehemi istállóhoz vezette a bölcseket. Aztán egy galambot engedett át rajta. Ekkor kimondta Jézusra: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Majd nagypénteken, Jézus halálakor teljesen szétszaggatta azt, ami elválasztott bennünket, embereket tőle.

A saját életünkben azonban mindannyiunknak végig kell járnunk a magunk útját. Ő nem tolakodik, mert tudja: a magunk báb-burkát nekünk kell először megnyitnunk előtte. Addig egészen más úton-módon ehhez ad erőt. Ahogyan néhány héttel ezelőtt gondolkodtunk róla, minden pillanatban azon dolgozik, hogy nekünk segítsen. Addig vár. Marokra fogva tartja saját, személyes életünk égboltját, és rajtra készen áll: mikor hasad felé a burkunk? Mikor fordulunk felé sóvárogva? Akkor ő végre megérkezhet. Ámen.