Megérintették a fájdalmamat - Miért történt? És hogyan reagálok rá?

Igehirdetés Nagyalásonyban és Nyárádon, a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon, 2016. szeptember 11-én.

Alapige:
Lk 7,11-17

Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj! Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel! Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét. Ez a hír elterjedt róla egész Júdeában és az egész környéken.

A kép forrása itt található

Ma Jézus egyik feltámasztás-története az alapigénk. Ennek a nyomán arról a mozzanatról gondolkodunk, amikor megérintődik a fájdalmunk: olyan pontja az életünknek, ahol nagyon mély fájdalom van a lelkünkben. Végiggondoljuk a történet alapján, hogy ez miért történik, és azt, hogy hogyan reagálunk rá. Nézzük először a történetet!

Lukács evangéliumának még viszonylag az elején vagyunk. Jézus Galilea térségében van. Éppen Nain városába érkezik. Fontos a város megnevezése. Ezen a vidéken történt ugyanis korábban, hogy Illés feltámasztotta Isten erejével a sareptai özvegy fiát (1Kir 17), valamint hogy Elizeus – szintén Isten erejével – feltámasztotta a súnémi asszony fiát (2Kir 4).

Jézus a városhoz közeledik tanítványaival, és nagy sokasággal. A városkapunál azonban egy halottat hoznak kifelé. Egy özvegyasszony egyetlen fiát. Abban a korban a nők nem tudták eltartani magukat. Nem tudtak olyan munkát végezni, hogy ezt megtegyék. Vagy a gyerekeik viselték gondjukat, férjük halála után, vagy ha szerencséjük volt, mások kegyelemkenyeréből tudtak tengődni. Ez az asszony tehát az egyetlen gyermekének halálával egzisztenciálisan is kilátástalan helyzetbe került. Nincstelen lett.

A kapuban azonban szembetalálkozik a két menet.

A koporsót vivő tömeg: a halál menete. A Jézussal érkezőké pedig az élet menete. Egyik irányból érkezik az élet menete, a másikból a halál menete. Mi lesz ebből? Maradhat-e a halál, ha jön vele szemben az élet? Vagy maradhat-e az élet, ha jön vele szemben a halál? Fognak-e élni mindketten? Vagy meghalnak-e mindketten? Vagy elmennek egymás mellett…?

Még nem értek egy vonalba, amikor Jézus meglátta és megszánta az asszonyt, és ezt mondta neki: „Ne sírj!” „Azután odalépett, és megérintette a koporsót.” Nem ment el mellette. Az élet megérintette a halált és a szenvedést.

A történetből kiderül, hogy ekkor még haladt a gyászmenet. Jézus érintésére azonban megálltak. Jézus így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel! Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.”

A velük lévő két tömeg pedig félelemmel vegyes dicsőítéssel beszélt arról, hogy újabb próféta látogatta meg a környéket – utalva az Elizeus és az Illés által véghezvitt feltámasztásokra.

Összetalálkozott tehát az élet és a halál menete, és az élet érintésére a halál megfutamodott. Ismét találkozunk a néhány hónappal korábban megállapított logikával, hogy Istennél nem az életet követi a halál, hanem a halált követi az élet. Nem mindegy…

A történet kulcsmomentuma az, hogy Jézus megérinti a koporsót. Az asszony fájdalmát. De mit csinálunk mi akkor, amikor valaki megérinti a testünket ott, ahol fáj? Reflexből elkapjuk a kezétől. Ha orvosnál vagyunk, akkor ilyenkor szokta az adott testrészt lefogni az asszisztens, hogy ez nehogy megtörténhessen. E mögött is az a logika van, hogy meg kell érinteni például a sebet ahhoz, hogy meggyógyulhasson majd. Illetve hogy minél gyorsabban, és minél szebben hegedhessen be. (Erről szólt január 1-én az igehirdetés, az év igéje alapján.)

Számos esetben megérintődnek a lelki sebeink is. Van, amikor tudunk róla. Nyíltan rákérdeznek, vagy véletlenül teszik. Egy elcsípett beszélgetés a buszon, vagy egy filmjelenet. Vagy az igehirdetés gondolatai időről-időre. De van az úgy is, amikor nem tudunk arról, hogy megérintődött, csak azt érezzük, hogy nagyon nyomorultul vagyunk.

Az első kérdés, amit megvizsgálunk, így hangzik: Miért történik ez? Hiszen mennyivel jobb lenne, ha senki és semmi nem érintené meg a lelkünkben azt, ami fájdalmas a számunkra!

Ha azonban Jézus nem érintette volna meg az asszony fájdalmát, akkor nem lett volna gyógyulás. Vagy, ahogy az orvosnál megjegyeztük az előbb: a fájdalmas részt meg kell érinteni ahhoz, hogy gyógyuljon. Legyen szó sebről, törésről vagy bármi másról.

Érzés szintjén azonban menekülünk. Hagyjanak bennünket békén! Nem elég, hogy fáj? Még emlékeztetnek is rá állandóan – direkt, vagy indirekt dolgokkal?

Azzal azonban, hogy Jézus megérinti a mi fájdalmunkat is, a gyógyulást és a nagybetűs Életet kínálja fel nekünk. Nem akar kitolni velünk és nem akar szívatni minket. Hanem ha fájdalmas az a haláleset, válás, betegség, csalódás, megalázottság, kudarc vagy bármi más a mi számunkra, akkor természetes, hogy fájdalmas lesz az érintése is. De lehetőséget csak akkor kapunk a gyógyulására, ha Jézus megérintheti. Ő pedig megteszi. Hiszem és vallom ugyanis, hogy mindenféle helyzetet ő teremt erre. Bárkit és bármit használ is eszközül. A megannyi fájdalmas érintődés pedig megannyi lehetőség arra, hogy gyógyulhassunk. Igen, lehetőség. Nem szívatás.

Ez tehát a válasz az első kérdésünkre, hogy miért történik életünk fájdalmainak a megérintődése. Már csak a másik kérdésünk van hátra, miszerint hogyan reagálunk erre?

Kétféle válasz van erre. Az igazság pedig a kettő váltakozásában van. Az egyik reakciónk az, hogy menekülünk. Valahogyan megérintődött a fájdalmam. Automatikusan elhúzom magamat előle. Csak gondolkodni ne kelljen! Jöhet a munkaterápia, a soha meg nem állás, mert akkor gondolkodnom kellene. Jöhet az állandó tévénézés, vagy számítógépezés, filmnézés, csak nehogy gondolkodnom kelljen. És így tovább. Tehát reflexből menekülés következik: menekülés a fájdalom elől.

A másik reakciónk az, amikor megállunk a fájdalom mellett, és nem futunk el előle. Így tett a történetben a koporsót vivők kis csoportja. Megálltak. És várták, mi történik. Ha nem menekülünk el az érintődés elől, akkor mi is várjuk, mi történik. Ha már tudjuk, hogy enélkül nincsen gyógyulás, akkor tudatosan sokkal inkább benne merünk már maradni, mint korábban.  Ha már tudjuk, hogy létezik gyógyulás, akkor aktívan figyeljük is a megérintődéseket, hogy Jézus elkezdhessen dolgozni, gyógyítani, életet hozni elő az elhalt lélekrészünkből. Sőt! Ha valami nagyon fáj a lelkünkben, akkor már tudjuk, hogy jó nyomon vagyunk.

Az igazság a kettő reakciónk örökös váltakozása. Ha még nem figyelünk oda tudatosan arra, hogy az érintés a gyógyítás feltétele, akkor a legtöbb esetben reflexből menekülünk, de néha akkor is megállunk, és várjuk, mi történik. Hogyha azonban már felkészültünk arra, hogy benne maradunk a fájdalmas érintődésekben, akkor is lesz még olyan, hogy menekülhetnékünk támad. Ekkor nincsen semmi baj. Mindig lesz ez így. De sokkal többször merünk már akkor is a tudatosan ottmaradó helyzet mellett dönteni.

Jézus közben gyógyít. Ráteszi a kezét a lelkünkben arra a helyre, ahol megsérültünk. Akár nagyon régen történt, akár csak a napokban. Ő az élet menetét vezeti. És találkozni jön újra és újra a halál és a szenvedés menetével. Azért érinti meg a fájdalmat, hogy az isteni akarat szerint az élet győzzön a halálon. Mert van gyógyulás! Lehet máshogy élni az életet! Van feltámadás a lelkünkben már ebben az életben is! Még mi is élhetünk új, gyógyult életet, bármennyi idősek is vagyunk, és bármit éltünk is át!

Szeretett testvéreim! Jézus most nagyon nyíltan megérintette a mi saját életünk fájdalmát, fájdalmait. Kegyelmének jele ez. Most, miután tudatosult bennünk ennek a háttere, erőt ad nekünk ahhoz is, hogy minél inkább merjük hagyni, ahogyan megérinti a fájdalmunkat. A gyógyításért teszi. Ámen.