Nem mindegy, hogy tünet vagy ok!

A kép forrása itt található

Igehirdetés Mt 15,21-28 alapján

Ma nagyon megosztó igénk van. Az Ószövetségben szép számmal vannak olyan történetek, amiken fennakadunk, pörölünk velük vagy értetlenül állunk előttük. Az Újszövetségben viszont sokkal ritkább ez. Mai alapigénk ezek közül való. Küzdenek vele a bibliatudósok, a lelkészek és a Bibliát olvasó gyülekezeti tagok. Egyfelől ugyanis nehéz összeegyeztetni benne több mindent Jézussal. Másfelől pedig két olyan kifejezés is van benne, amit mi egészen máshogy értünk. Ezek miatt ma különösen is fontos az, hogy nem törekszünk teljességre. Nem akarjuk megérteni a teljes történetet, annak minden részletével együtt. Hiszen aki sokat markol, keveset fog. Egyetlen témára fókuszálunk, hogy egy szálat biztosan megérthessünk. Közben pedig lehet azért felcsipegetni morzsákat más részekből is, egy-egy rövid válaszból. Mi ezt az egy szálat gondoljuk ma át: Nem mindegy, hogy tünet vagy ok!

A kánaáni asszony története különös helyen játszódik. Jézus egyetlen alkalommal, ebben az esetben hagyta el az országhatárokat. Tírusz és Szidón környékére ment, a főníciai tengerpart közelébe. Itt egy Máté által kánaáninak mondott asszony ment oda hozzá. A „kánaáni” a zsidók szóhasználata volt a környékben élő emberekre. Mi a leginkább görög asszonyt mondanánk a saját fogalmaink szerint. Tehát Jézus egy idegen országban van, ahol egy odavalósi asszony keresi fel. Már a megszólítás is hitvallás: „Uram, Dávid Fia!” Ez a Messiásnak járt ki egyedül. Az idegen asszony, aki a zsidókhoz közel él, ezek szerint ismeri a hitvilágukat. És sokaknál jobban tudja, hogy kicsoda a názáreti Jézus, aki egy ideje Isten országáról beszél.

Nem egyszerűen megszólította Jézust, hanem kiáltozott hozzá, hogy meghallja. Az eredeti görög szövegből kiderül, hogy a tanítványok durván el akarták küldeni. Az első megdöbbentő dolog hangzik el, magától Jézustól a tanítványok felé. „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Micsoda? Jézus elutasít valakit? Nem foglalkozik egy hozzá forduló bajával? Mivel nem erre a témára térünk ki, rövid választ adunk csak erre. Ne felejtsük el, hogy még pünkösd előtt vagyunk. Még csak a zsidók felé hangzik a kegyelem. És a zsidók szeme láttára. Ami itt fog történni, az még nem része a világmissziónak. Sokkal inkább „előkóstoló”.

Jézus az asszonyhoz is látszólag durván szól, a fenti tartalommal:

„Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Ez az a pont, ahol a leginkább forogni kezd velünk a világ. Jézus kutyának nevezi a kánaáni asszonyt. A háttér-információ sem sokat segít a lelkünkön: tudjuk, hogy a zsidók kutyának nevezték a nem zsidókat. No de Jézus is? A leginkább meghökkentő azonban az, hogy az asszony zokszó nélkül elfogadja ezt, de mégis csavar egyet a történeten: „Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak.” Ismét csak egy rövid választ adunk erre, amit aztán lehet később boncolgatni: mintegy példázatot készít Jézus. Az asztalnál ülők az Isten országához tartozók. Ott ülnek a fiak. Jézussal azonban az evangélium – pünkösd után – már mindenkinek szól. Az asztal alól csak a morzsát felcsipegető kutyák így maguk is fiak lehetnek már. Az asszony tehát már előre tudja azt, amit a tanítványok csak évek múlva értenek meg: Jézus mindenkiért jött. Mivel azonban ez még nem egyértelmű, próbára teszi az asszonyt. Ő pedig kiállja a próbát. (Egy magyarázat pedig úgy fogalmaz: kutyaként jön, és „fiúként” távozik.)

Miután mindezt végigvettük, megágyaztunk a központi gondolatunknak: Nem mindegy, hogy tünet vagy ok! Lássuk, mit jelent ez!

Az idegen asszony ezt kiabálja Jézusnak: „Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!” Az anyai szív kiált, ami majd’ meghasad. Nagyon beteg a lánya. Amit okként mond, az a másik furcsa kifejezés számunkra, a „kutya” szó mellett: „Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.” Számunkra ez vagy a szektás, vagy az okkult világ mondatának tűnik napjainkban. Fogjuk azonban fel ezt úgy, mint az akkori világ számára bevett szófordulatot! Nem a mi szókincsünkből táplálkozik. Akkor azonban természetes volt.

A központi gondolatunk kulcsa azonban itt rejlik. Ha belegondolunk ugyanis, konkrétan nem ezt lehetett megtapasztalni, hogy kegyetlenül gyötri őt a gonosz lélek. Sokkal inkább tüneteket. Talán nem tudott enni. Vagy csak néha, fura dolgokat. Talán nem tudott aludni. Vagy csak nagyon hektikusan. Talán félrebeszélt. Vagy egyáltalán nem beszélt. Talán komoly fájdalmai voltak. Vagy egyáltalán nem érzett fájdalmat. És sok-sok tünet keveredett együtt.

Mondhatná azt az idegen asszony, hogy „Csupa furcsa dolgot csinál a lányom! Add, hogy elhagyja azokat!” vagy „Add, hogy tudjon rendesen aludni!” vagy „Vedd el a fájdalmait!” De ő nem tüneteket mond. Nem arról beszél, ami megtapasztalható. Mögé néz inkább ezeknek. Az okot keresi, ami miatt ezek a tünetek jelen vannak.

Napjainkban fogjuk magunkat, és elmegyünk a gyógyszertárba. Kérünk valamit a kóros fáradtságra, fejfájásra, az álmatlanságra, szorulásra vagy hasmenésre, gyomorproblémákra és még ezer más kellemetlenségre, vagy komoly fájdalomra. Napjainkban elmegyünk az orvoshoz, és ha a tüneteink mögé kérdez, megsértődünk, és azt mondjuk neki, hogy „Én csak ezért és ezért jöttem, adjon rá valamit!” – és finoman vagy durván értésére adjuk, hogy hagyjon minket a stresszre vagy a pillanatnyi élethelyzetünkre vonatkozó kérdésekkel. (Pedig micsoda kegyelem, ha az orvos maga nyit felénk ebben!)

A tünet csak következmény. Tudják, mi történik, ha sikerül kezelni a tünetet, de az okhoz nem nyúltunk hozzá? Tünetváltás történik. Például altatót kezdünk szedni az álmatlanságra, az elmúlik de utána migrénünk lesz. Vagy meggyógyítják a bőrproblémánkat, de allergiásak leszünk. Vagy úrrá leszünk a kóros fáradtságon, és akkor sem tudunk lassítani a feladatokból, amikor szeretnénk. És sorolhatnánk tovább napestig ezeket a tüneteket a daganatig, infarktusig vagy agyvérzésig menően.

Ha csak a tünetekkel szeretnénk foglalkozni, nem kell aggódnunk, egy életen át megtehetjük! Ha ugyanis az egyikkel megvívtunk, minimum egy másikra átváltunk… A tünetváltás ugyanis bizonyított tény.

Az idegen asszony ebben is saját kora előtt jár. Nem a tüneteket kezdi felsorolni Jézusnak. Minden bizonnyal már sokat gondolkodott és vívódott, hogy mi minden történik szeretett lányával. Az akkori kor szókincsével és gondolatvilágával meg is tudta ezt fogalmazni. Nem a tünetek kezelését, hanem a kiváltó okot kérte gyógyítani Jézustól. Miután pedig az asszony hite kiállta a próbát, és még a látszólagos elutasításból is kihallotta az evangéliumot, Jézus a hitéért meggyógyította az okot. Ezzel a lány tünetei is elmúltak. Nem lett tünetváltó.

Böjt ideje különös lehetőséget hordoz, hogy rájöjjünk a saját életünkben arra, amire az asszony jutott: mi a tüneteink igazi gyökere. Mi az, amitől a testünk és a lelkünk deformálódott? Mi az, ami titkon ezernyi rossz parancsot ad az agyunknak, és ellehetetlenít a tünetivel? Magunktól nem fogunk tudni rájönni. Jézus azonban egyszer csak megszólal a csendben, és kegyelméből felszínre hozza azt, ami háttérben áll. Sőt! Ő képes ezeket igazán gyógyítani. Dávid Fia, a Messiás. Használ persze ehhez orvosokat és más szakembereket, de az ő segítségük is a kegyelemből fakad. Jézus pedig összegyúrja ezeket egy kerek egésszé. A kiváltó ok gyógyulásává. Szólhat erről is böjtölésünk, hogy nyitottak vagyunk erre. Mert nem akarunk örökké tünetváltók lenni. Ámen.

*

További olvasnivaló a történetről itt és itt található