Most akkor ki kit ünnepel karácsonykor?

A kép forrása itt található

Igehirdetés Ézs 60,19-22 alapján

Adott egy felnőtt születésnapos. Éppen saját magának szervez bulit aznap estére. Kicsit furcsa, nem? Alapvetően az a magyar mentalitás, hogy nem illik elárulni, ha aznap van a szülinapunk, mert zavarba hozhatunk vele másokat. Köszöntést pedig vagy szerveznek az embernek, vagy nem… Képzeletbeli szülinaposunk persze tényleg lehet, hogy azért szervezkedik, mert több figyelmet szeretne ezáltal kicsikarni a környezetéből. Arra vágyik, hogy mindenki őt ünnepelje. Viszont van egy másik forgatókönyv is! Hogyha meglátnánk és beszélnénk vele róla lehet, hogy az derülne ki, hogy emlékezni, megállni, visszatekinteni, mérleget készíteni hívja a többieket. Nem azt várja, hogy őt ünnepeljék, hanem hogy vele ünnepeljék meg azt, hogy megérte ezt a kort. Képzeletbeli szülinaposunkról tehát könnyű lenne ítélkezni. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy őt kell-e elvárás-szerűen ünnepelni aznap este, vagy vele együtt ünnepelni azt, ami neki fontos…

Ma így szól a központi gondolatunk: Most akkor ki kit ünnepel karácsonykor? Isten várja el, hogy őt ünnepeljük ilyenkor? Rendez magának egy világra szóló szülinapi bulit minden évben, és elvárja, hogy mindenki hajbókoljon előtte? Nos, én nem így ismerem az Istent. De nézzünk a mélyére ennek!

Izgalmak igéink vannak idén karácsonykor. Sehol nincsenek a klasszikus betlehemi istállós leírások, helyette egészen más igehelyekből szólalnak meg az igehirdetés alapját adó bibliai igék. A mai Ézsaiás próféta könyvéből. Egy gyönyörű szép, szívet melengető, hömpölygő folyam.

Nap és hold. Erről kezdi a beszédet Isten. Az égitestek, amik életünk ritmusát adják. A nap adta világosság és sötétség, illetve a holdnak nem csak a fénye, hanem testünk és ünnepeink menetrendje. Világítótestek, amiket a teremtés során megteremtett Isten. Most pedig azt mondja, hogy nem ezek lesznek többé azok, amik a világosságot adják nekünk, hanem ő maga fog világítani. Mit jelent ez? Már megint a világ végéről van szó? Cseppet sem. Egy icurka-picurka fényforrás is betölti a sötét szobát. De ismerjük a helyzetet, amikor fényes nappal elmegyünk úgy otthonról, hogy égve marad egy lámpa, mert világosban és ragyogó napsütésben még ez a fényözön sem tűnik fel számunkra.

Azt jelenti tehát, hogy nem a nap és a hold fog többé világítani, hogy maga a fény forrása, Isten válik megtapasztalhatóvá. Nem kell már a teremtmény égitestekre bízni magunkat – mint a zseblámpára, gyertyára, satöbbire –, hanem maga a világosság jön el közénk. Jézus születésének éjszakáján először még csak a betlehemi csillag fényével töri át az eget, húsvét hajnalára viszont maga a fény támad fel, és győzi le teljes mértékben a sötétséget.

Ugyan az a dinamika van mögötte, mint abban a kérdésben, hogy ki kit ünnepel karácsonykor, vagy szülinapkor. Attól függ, hogy milyen szemszögből nézem… Ha a Szentírás szemszögéből, akkor azt látom, hogy nem dörgedelmet hoz a nap és hold nélküli világ leírása, hanem a létező legnagyobb boldogságot. Eltűnhet ugyanis az Éden kertjéből történt kiűzetés után a távolság Isten és ember között, és újra vele lehet sétálni életünk kertjében szellős alkonyatkor, mint egykor Ádám és Éva tette.

Ugyan ezt a gondolatot folytatja az ige, amikor azt mondja, hogy letelnek gyászunk napjai. Hogy senki nem veheti el tőlünk az – átvitt értelmű – országunkat. A kevés is ezerré fog nőni, a kicsi is hatalmassá. Tudják, hogy van az evangéliumnak is prototípusa? Amikor megtörténik Édenben a bűneset, és Isten Ádámhoz, Évához és a kígyóhoz szól, úgy mondjuk, hogy elhangzik a proto-evangélium. Az evangélium prototípusa. Már ott és akkor megígéri és kihirdeti Isten, hogy helyre fog állítani mindent. Ha mélyen belegondolunk ebbe, mélyen megrendítő is, hogy ettől a pillanattól kezdve azon dolgozik Isten, hogy közvetlenül vele lehessünk gátak és falak nélkül.

Mielőtt összefűzzük ezeket a gondolatokat, és megnézzük, hogy ki kit ünnepel karácsonykor, maradt még egy fontos gondolat az igéből. Az idő-faktor. Gyönyörűen bomlik ez ki igénkben! Először facsemetéről beszél Isten, amelyet ő ültetett. Azt szoktuk mondani, hogy a facsemetét a jövőnek ültetjük. Nem akkor élvezzük a gyümölcsét vagy a hatalmas árnyékát, amikor elplántáljuk, hanem csak évekkel, vagy akár évtizedekkel később. Sőt, lehet, hogy nem mi élvezzük majd, hanem az utánunk jövő generációk. Isten facsemetében gondolkodik. Elültette a gondolatot már rögtön az Éden tragédiájakor, és plántálta, nevelgette azt.

Az idő-faktor másik része az ige vége: azt mondja Isten, hogy ő nem tétovázik, hanem véghezviszi facsemete-tervét a maga idejében. De az eredeti héber nyelv itt is nagyon izgalmas. A „nem tétovázom részt” úgy is lehet fordítani, hogy nem sürgetem. Vagyis Isten sem nem siet, sem nem rohan. Mindennek megvan a maga ideje, és éppen akkor teszi meg Isten. (De figyelem! Ez róla szól, és nem rólunk! Nekünk nem lehet mentség ez a halogatásra! De ez egy önálló téma lehetne…)

Szóval akkor ki kit ünnepel karácsonykor? Nekünk kellene ilyenkor hajbókolnunk Isten előtt, hogy milyen szuper? Nos, a fentiekből azt gondolom egyértelmű, hogy ő nem ilyen Isten. Aki „lemegy emberbe”, aki facsemetében gondolkodik, aki az átmeneti időre fantasztikus átmeneti fényforrásokat teremt nekünk, ő nem szorul rá arra, hogy mi elismerjük és felismerjük őt. Sokkal inkább nekünk van szükségünk arra, hogy felfedezzük őt!

Napjainkban egyre inkább abba az irányba hajlik a helyzet, hogy emberek ünnepelnek embereket karácsonykor. „Ünnepeljük a gyerekeket karácsonykor!” De ők egyszer csak felnőnek és kirepülnek. „Ünnepeljük azt, hogy szeretjük egymást!” De problémáink is vannak egymással, és karácsony csak még jobban felerősíti ezeket. És sorolhatnánk tovább az emberi kapcsolatainkhoz kötődő szálakat. Hiszen mennyi szerettünk nem él már, és lüktet a gyász fájdalmas szúrása szívünkben. És ott vannak világszerte millióan, akik egyedül szenvedik végig az ünnepeket.

Most akkor ki kit ünnepel karácsonykor? Nézzük először a szülinapost! Bár a mi gondolkodásunk távol áll a „magadnak szervezz szülinapi köszöntést” gondolattól, ez attól még nagyon áldott lehet. Fantasztikus lenne egyszer kiélni a belső késztetésemet, és a hozzám közel álló szeretteimet azért hívni egybe, hogy kifejezhessem ezáltal mindazt, ami ott él bennem. Nem magamat ünnepeltetném, hanem arra hívnám a szeretteimet, hogy velem ünnepeljenek.

Én még szégyenlősen nem merem megtenni ezt, Isten viszont igen. Karácsonykor nem magát akarja ünnepeltetni a világgal. Nem is azt akarja, hogy emberekre építsük az ünnepet, mert kártyavár csak az. A csalódás melegágya. Inkább ő ünnepel bennünket. Ünnepli, hogy Jézus legyőzte az Édenben elszabadult kígyót. Ünnepli, hogy átszakította az eget, és leomolhat a közte és köztünk lévő fal. Ünnepli azt, hogy ha meg merjük élni a facsemete felnövekvését, akkor úgy sétálhatunk vele a világunkban szellős alkonyatkor, mint egykor Ádám és Éva az Édenben. Ünnepli azt, hogy eljött a megfelelő idő, és valóra válthatta a minket megmentő tervét. Ünnepli azt, ha az ő szeretetében élünk már. És sok más minden között ünnepli azt, hogy ha még nem vagyunk az ő szeretetében, most már minden esélyünk meg van rá.

Nos, ki kit ünnepel karácsonykor? Ez a valóságban változó. Vannak, akik fuldokolnak attól, hogy úgy érzik, Isten elvárja tőlük a hajbókolást. Hát a hátukat mutatják neki. Vannak, akik embereket ünnepelnek, de érzik a kártyavár-szerű múlandóságát ennek. És vannak, akik felismerik, és egyszerűen megfürösztik a lelküket abban, hogy valójában Isten ünnepli őket ilyenkor. Ámen.