Ősbizalom

A kép forrása itt található

Igehirdetés Lk 18,17 alapján

„Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél.”

Így kezdi József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versét. Sok különleges este emlékét hozza ez elő bennem. Kisgyermekek voltunk még a bátyámmal. Feküdtünk lefekvéskor az ágyunkban, és amikor már minden esti rituálén túl voltunk a szüleinkkel, mindig nyaggattuk Aput még az utolsó, nagy kívánsággal. Olyan mennyezeti lámpánk volt, aminek meg lehetett csavarni az üvegburáját. Apu megcsavarta, és Anyuval azt hallgatták, ahogy mi kacagunk. Feküdtünk a bátyámmal az ágyban, és a pörgő-forgó-táncoló fénycsodákat lestük a plafonon. Mesés volt…

Ma egy egészen rendhagyó igét hallottunk az igehirdetés alapigéjeként. Jézus zárószavait, amit a gyermekek megáldásánál mondott Lukács szerint: „Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.”

A Bibliában egy Nikodémus nevű férfi volt annyira vagány, hogy egy hasonló ponton – a beégést kockáztatva – fel merte tenni őszintén a kérdést, Jézusnak, hogy akkor ez azt jelenti, hogy újra be kéne menni az anyaméhbe, és újra megszületni?

Persze finoman szólva is megmosolyogtató a kérdés, de hát első olvasatra nem igazán tudunk mi felnőttek mit kezdeni azzal, hogy csak az mehet be az Isten országába, aki gyermekként fogadja…

De ahogy Édesapám mindig csavart egyet a lámpaburán, mi is csavarjunk egyet az igén! Ha Jézus ilyet mond, akkor ez valamilyen úton-módon mégis lehetséges. A kérdés már csak az, hogy hogyan… Mielőtt azonban a hogyan csízióját megnézzük, álljunk meg egy pillanatra! „Micsoda abszurdum” – mondhatják jogosan –, „hogy Jézus ilyet kér tőlünk! Gyermekként fogadni az ő országát? És ráadásul csak az mehet be oda? Mi ez? Elvárás? Egy szabvány, aminek meg kéne felelni? Hát akkor engem nem érdekel az Isten…”

Önök lehet, hogy így ismerik Istent. Én viszont ugyan ezt az Istent úgy ismerem, hogy nem elvárásokat támaszt, hanem azzal, hogy kijelöl egy célt, azt az üzenetet adja, hogy képes vagyok rá. Ha 100 centire tette a magasugró lécet, akkor addig gyakorlom, amíg nem sikerül, mert szerinte képes vagyok rá. Vagyis ha azt mondja Isten, hogy a gyermeki módon fogadással lehet bejutni az Isten országába, akkor ez nem elvárás, hanem mint egy projektor, előre kivetíti, hogy én képes vagyok erre. Még nem tudok olyan lenni, de a fejlődés útján képes leszek erre. Én türelmesnek ismerem Istent. Megvárja, mire képes leszek rá. Ez az Isten már esetleg érdekli Önöket?

Most térjünk vissza arra a pontra, ahonnan kitérőt tettünk! Hogyan lehetséges az, hogy gyermekként fogadjuk az Isten országát? Bár szenteste van, nem arról szól ez, hogy van egy gőgicsélő Jézuska a jászolban. Nem ennyi pusztán a kapocs. Nézzük mi!

Képzeljék maguk elé azt a jelenetet, amit ez elején meséltem a lefekvés előtti fénycsodáról! Ott fekszenek gyermekként az ágyban. Fűtött szoba, puha és tiszta ágy, szerető szülők Önök mellett. Nem a táncoló fény a fontos itt – ma már én is tudom –, hanem a cikázó érzések és benyomások: „Szeretnek.” „Biztonságban vagyok.” „Odafigyelnek rám.” „Az idejüket adják nekem.” „Tartozom valahová.”

Létezik erre egy összefoglaló szó: ősbizalom. Ősi bizalom. Gyönyörű szó. Ősi módon ott él bennünk a vágy már csecsemőként, hogy észrevegyen édesanyánk vagy édesapánk, mert akkor érkezik a segítség. Ha ekkor – tényleg még csecsemőként – megkapjuk ezt az élményt, kialakul bennünk az ősbizalom. Ha azonban valami miatt nem tudják megadni nekünk ezt a szüleink, akkor kialakul az ősbizalmatlanság.

Nálunk, azoknál a felnőtteknél, akik gyermekként megkaptuk ezt az ősi érzést, az évek, évtizedek során már szintén eltört, megtört az ősi bizalmunk. Azóta ezt keressük. Észrevesznek-e egy társaságban? Észreveszik-e a hiányomat? Megadja-e a szerelmem a csecsemőkori élményt a kapcsolatunkban az ölelésekkel, simogatásokkal, összebújással, testmeleggel és határtalan szeretettel? Ha nagyon nem, akkor egy idő után ennek az ősi hiánya átvisz minket más karjaiba, akitől megkaphatjuk. És sorolhatnánk tovább a példákat. Akár elismerjük, akár nem, mindannyiunknak – akik egyáltalán gyermekként megkaptuk –, felnőtt korunkra összetört ez az ősbizalom. Emberileg nézve képtelenség meggyógyítani ezt. Ezért kiált bennünk őrült kereséssel, vagy éppen látszólagos elidegenedéssel a hiánya.

Isten azért vitte véghez a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi események sorát, hogy ezt a lehetetlennek tűnő küldetést – a „mission impossible”-t – véghezvigye. Hogy a lelkünkben létező legmélyebb és legkínzóbb, emberileg nézve gyógyíthatatlan sebet begyógyítsa. Az ősbizalmat helyreállítsa. Ez az ő országának gyermeki módon fogadása. Az a helyzet, amikor nem ökölbe szorított kézzel ölelünk, hanem teljes valónkkal. Amikor nem szakítjuk meg mással csak azért a kapcsolatot, mert attól félünk, hogy előbb vagy utóbb majd ő szakítaná meg velünk a kapcsolatot. Tele vagyunk ilyen helyzetekkel. Isten ezeket gyógyítja. Ez az evangélium. Ez az örömhír, ami betlehemi fényes csillagként beragyogja a világot. Isten gyarló emberi testet vesz fel, rászánja a felnövekvés éveit és maga tesz azért, hogy nekünk segíthessen. Ő dolgozik meg értünk. Karácsony üzenete arról szól, hogy helyreállhat vele is az ősbizalom. És ha vele helyreáll és gyógyul, akkor az embertársakkal is gyógyul.

A lélektan azt mondja, hogy az emberi lélek legnehezebben gyógyuló sebe az ősbizalom eltörése. Isten pedig karácsony éjszakáján azt üvölti bele némán, de mégis zsigerig hatóan az éjszakába, hogy ő ennek a szakterületnek a specialistája.

Mondd, akarod biztonságban érezni magadat? Akarod szeretve érezni magadat? Akarod azt, hogy fontos legyél, szeretettel számon legyél tartva, és valaki a végsőkig küzdjön érted? Ha igen, akkor az ősbizalmat áhítod. Íme, a szentesti örömhírem: megszületett és eljött a világba már az a Valaki, aki be tudja tölteni minden hiányodat. Nem csak isteni úton a vele való kapcsolatban, de az emberi kapcsolataidat is meggyógyíthatja. Vagy-e elég vagány gyógyulni, vagy jobban esik önmagadat siratni és sajnálni? Tiéd a választás, hogy melyik utat áhítod… Ámen.