A vallássérültek vigasztalója

A kép forrása itt található

Igehirdetés 5Móz 11,26-28 alapján

Idén szilveszterkor rendhagyó hangulatú igehirdetéssel búcsúzunk az óévtől. Ez lesz a központi gondolatunk: a vallássérültek vigasztalója.

A vallássérült szó nem az én találmányom. A valláspszichológiában létező szakszó. Teljes megértéssel és szeretettel azt fogalmazza meg ez a kifejezés, hogy eltorzított módon kaphattunk képet a vallásról és Istenről. Sokszor a kisgyermekkor légköréről van ilyenkor szó, de számos esetben a kamasz- vagy akár felnőttkorról.

Van, amikor úgy érhető tetten, hogy a szülő Istennel fenyegetőzik: „Vigyázz, mert ha én nem is látom, látja az Isten és megver majd érte!” És mi ez, ha nem a végtelenül szerető Isten képének eltorzítása? Van aztán, amikor úgy érhető tetten, hogy valakinek csak az Isten haragjáról és a bosszúállásáról beszélnek. És sorolhatnánk tovább a példákat.

De nem csak a szülő okozhat vallássérülést. Lehet az nagyszülő, testvér, lelkész, tanár vagy bárki. És ott a korszellem. Az előző rendszer vallásellenessége önmagában árasztotta ezt mindenkire. Éppen ezért létezik az, hogy akkor mégis virágzott a keresztyén élet, elvégre az előző korszellemben nevelkedettek éltek. Mára azonban azok a generációk nőttek fel, akik a társadalmi anyatejjel szívták magukba a vallássérültséget. Minimum a kettős neveléssel. És még egy fájó csoportot meg kell említeni. A lelkészek gyermekeit. Bár közel nem mindenki lett súlyosan vallássérült közülük, mégis sokan kerültek ki mindig is közülük.

Nyomasztó kifejezést, és még nyomasztóbb hangulatot hoztam most ide. De nem önkényesen tettem, és nem az ebben lévő tocsogás a célom. Innentől már a feloldás felé haladunk. Ez ugyebár a központi gondolatunk: a vallássérültek vigasztalója.

Látszólag az igénk is nyomasztó. De csak látszólag! Álruhás evangéliumi hírnökről van ugyanis szó, amit alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy megtaláljuk a belőle fakadó élet forrását. Nézzük hát!

Az alaptörténetet nem hallottuk. Mózes 5. könyvéről van szó. A törvény megismétléséről. A 40 éves pusztai vándorlásban van még Mózes és a választott nép. Ekkor hangzik el – már jó előre – a felkészítésük az ottani életre való berendezkedésre. Igénk ebben a gondolatban szólal meg. Ha hallgatunk Isten parancsolataira, akkor áldást ad nekünk. Ha nem hallgatunk rá, akkor átkot.

Már hallom is, micsoda fantasztikus terep ez arra, hogy aki maga is vallássérült, másokat is azzá tegyen ezen keresztül!!! Mert az Isten átkoz! Aki negatívan akarja látni ezt az igét, csak tessék!

Aki azonban befogadóan tudja tartani a gondolkodását, annak elárulom azt, hogy az Ószövetség héber szövegében két szó létezik az átokra. Az egyik a hérem szó, ami megtiltást, elkülönítés, megsemmisítést jelent. Ez a klasszikus ősi gondolkodás, hogy ha valami átkozott (romlott), akkor azt el kell különíteni, és meg kell semmisíteni. A másik a hálal szó, ami az áldás ellentétét jelenti. Igénkben ez az utóbbi, a hálal szerepel. Vagyis vagy az áldást, vagy az ellenkezőjét, a „nem áldást” választjuk. A kegyelmet, vagy a „nem kegyelmet”. Vagy ahogy a szöveg írja: vagy hallgatunk Istenre, vagy nem hallgatunk rá.

Szó sincs tehát is klasszikus értelemben vett átkozásról Istentől, hogyha nem hallgatunk rá. Hanem ha nem hallgatunk rá,akkor nem hallgatunk rá... De akkor – egyértelmű következményként – nem is várhatjuk el, hogy részesüljünk a tőle jövő ajándékokból, az áldásból.

Látunk egy képzeletbeli poharat az asztalon. Ugyan azt az egyetlent. Az egyikünk úgy fog fogalmazni, hogy az félig üres. A másikunk úgy, hogy az félig tele van. Van, akinek az jut eszébe róla, hogy szomjas. Más valakinek az, hogy a víz csak alapanyag, de nem innivaló. Lesz, aki egy gyerekkori fürdőzésre gondol, más a kisgyermeke esti fürdetésére. Lesz, aki arra, hogy szívesen belefojtana ebbe valakit. És lesz, aki a keresztvízre, vagy a könnyekre. Végtelen a lehetőségek tárháza. És mindannyian ugyan azt az egyetlen poharat látnánk, ami fele részben tartalmaz vizet.

Hogy mit látunk? Azt, ami az élettörténetünkből ered. Ami a múltunkból fakadó jelenünk. Aki pedig már tudatosan és bölcsen sokat dolgozott magán, az érezni fogja a pozitív változást is a szemléletmódján: „Annak idején még a nehézséget láttam benne, ma már a jót is észre tudom venni.”

Némi szójátékkal élve, a vallássérült hallássérült és látássérült is. Olyanokat hallott ugyanis, amik eltorzították a hallását. Olyanokat látott, amik eltorzították a látását. Azt hallotta annak idején ezerszer, hogy amit lát az mondjuk sárga. Az a torzulás az ő számára, hogy sárgának hiszi így azt, ami amúgy egyértelműen kék színű. De ő ehhez fog mérni mindent. Úgy indították útnak, hogy eleve a torhoz viszonyít.

December 31-e van. Az óév estéje. Holnap egy egészen új kezdődik. Ez is a félpohárnyi víz esete. Kinek áldás, kinek átok ez. Kinek remény, kinek fájó pont. Isten azonban más ó és új váltását is elénk hozza ma. Valahol mindannyian vallássérültek vagyunk. Ki jobban, ki kevésbé. Erről nem tehetünk. Ez a hozott „csomag” része. Ez van. Nem kértük. Lett. A saját kevésbé vagy jobban torz látásmódunkat pedig rendületlenül tovább is adtuk. Másoknak is sárgának kiáltva ki az amúgy kék színt. De most fordulóponthoz értünk.

Ezt mondja Isten: „Lásd, én ma áldást és átkod adok elétek. Áldást, ha hallgattok Isteneteknek, az Úrnak parancsolataira […]. De átkot, ha nem hallgattok Isteneteknek, az Úrnak parancsolataira.” (A parancsolat szóhoz lásd a szentesti „Ősbizalom” c. igehirdetést az Istenelvárása résznél.)

Fordulóponthoz értünk. Most az óév végét kiáltja ki Isten. Eddig volt a tudatlan vallássérülésünk. Ahogy felnőttünk, úgy kaptunk otthonról, a tanítótól, a lelkésztől vagy a társadalomtól hallás- és látássérülést Istenről. Sárgának mondták a kéket. Ez a csomagunk része. De ez a mostani pont a választás része. Innentől választhatunk, hogy az Istentől jövő áldást választjuk-e, vagy ennek az ellentétét. Máshogy fogalmazva: megvizsgáljuk-e a kapott vallási csomagunkat, és hajlandóak vagyunk-e mögé nézni annak, amit kaptunk?

A vallássérültek vigasztalójaként szólal meg ma Isten. Ő, az igazi Isten, tárt karokkal vár bennünket, hogy végre kíváncsiak legyünk rá úgy, amilyen ő valójában. Mi magunk is átéljük, hogy mennyi hamis dolgot gondolnak rólunk, és mennyire mások is vagyunk mi valójában. Elképzelhetjük, hogy fáj látnia Istennek azt, hogy azért van tőle távolságunk, mert torz képünk van róla. Ha a valódi énjére lennénk kíváncsiak, végre a Szabadítónk és Vigasztalónk lehetne.

Nem tehetünk arról, hogy mit kaptunk. De arról igen, hogy mihez kezdünk vele. Örök áldozatok maradunk-e, vagy Jézus áldozatát engedjük hatni? Az áldást magát. Mert nem csak az óév, hanem az óemberünk is lezárható. A vallássérülés meggyógyítható. Itt van a lehetősége nem csak az új évnek, hanem az újembernek is. Mi akarok lenni? Áldozat, vagy megmentett, megszabadított ember? Ámen.