Váltás valóság és valóság között

A kép forrása itt található

Reggeli áhítat a Kossuth iskolában a 2019. február 4-i alkalmon, Mt 6,6 alapján.

Szeretik megörökíteni a filmek a különbséget aközött, amikor valaki színészként, énekesként vagy táncosként a színpadon áll, és aközött, amikor civilben hazamegy utána. Van, amikor azt is megmutatják, hogy hogyan mossa le arcáról a festéket, és fokról fokra hogyan veszi vissza magára a saját életét. A színpadon hiteles a szerepben. Ha azonban testén és lelkén rajta hagyná ezt, a civil életében már hiteltelen lenne. Erről gondolkodunk ma: váltás valóság és valóság között.

A legtöbbünk nem ilyen színpadi életet él, de mindannyiunknak vannak álarcaink, amiket felöltünk. Érezzük, mikor kell összerendezni az arcizmainkat, hogy az elvárt szerepben helyt tudjunk állni. De vannak olyan álarcok, amiket nem vettünk le időben. Nem tudatosítottuk róluk, hogy csak ideig-óráig kell viselnünk őket, és rákérgesedtek az arcunkra. Már nem tudjuk, kik is vagyunk valójában. Csak azt, hogy szerepet játszunk.

Az sem jó azonban, ha valaki soha nem uralkodik magán. Sokszor kérdezték tőlem, hogy a gyász miért sokkos állapottal kezdődik, amikor úgy viselkedünk, mint egy gép.

A válasz több rétű, veletek most azt osztom csak meg, ami ide tartozik. Ha utat engedne a belsőnk a fájdalmának, akkor nem tudná elintézni a temetést senki sem. Csak fuldokolva sírnánk, nem tudnánk értelmesen beszélni, sem autót vezetni vagy kibírni a sír mellett.

Nincsen baj azzal, hogy vannak helyzetek, amikor tudatosan kell összeszednünk az arcizmainkat és beigazítani egy képzeletbeli álarc alá. Sok más érv is van még rá, de most nem tudunk eznél időzni. Megyünk tovább az áhítat folyamával. Az azonban még fontos, hogy ezek a helyzetek sem hazugságok, hanem a valóság részei. A valóság ugyanis sokféle.

Gond akkor van, amikor nem tudjuk már, hogy kik vagyunk. Gond akkor jelenik meg, amikor elfelejtjük, hogy ugyan úgy le kell tennünk ezeket a szerepeket, mint ahogy a színpadról lejövő művész teszi. Gond akkor van, amikor olyan helyzetekben is visszük tovább az arcunkra kérgesedett maszkot, amikor az már hiteltelen. Hát hogyne szenvednénk tőle!

Ma a nagy sorozaton belül egy kisebb sorozatot kezdtünk el. Az imádságról szól. A mostani, bevezető rész az alapozásról szól. Ezt hallottuk Máté evangéliumából: „amikor imádkozol, menj be a belső szobádba”. A belső szoba régen az a hely volt, ahová nem volt bejárása bárkinek a házban. Mint amikor a szülőknek van hálószobájuk, és a vendégeknek oda nincs bejárásuk. Nem nappali, nem dolgozószoba, hanem az a hely, ahol letehetnek minden szerepet.

Amikor Jézus azt mondja, hogy az imádság ott kezdődik, hogy bemegyünk a belső szobánkba, az végtelen szeretetről beszél nekünk. Mert a belső szobánkban először is megkereshetjük, kik is vagyunk valójában. Mert a belső szobánkban ráébredhetünk arra, hogy nem csak akkor vagyunk értékesek, ha másmilyennek látszunk, mint amilyenek vagyunk. Mert a belső szobánkban úgy barátkozhatunk igazi önmagunkkal, hogy nem fogunk megsérülni. Mert a belső szobánkból kijöhetünk úgy, hogy felöltünk utána egy álarcot. De egyre jobban megtanuljuk azt, hogy ez nem mi vagyunk, csak szükséges segítségünk. És mert a belső szobánkban meg tudjuk szeretni azt, akik tényleg vagyunk, és a külső világban is meg merjük majd mutatni. Idővel.

Akkor is fontos lesz azonban váltani valóság és valóság között. Nem a szerepeinkkel van baj. A gond ott kezdődik, amikor nem tudjuk letenni őket. A gond ott kezdődik, amikor elfelejtjük, kik is vagyunk valójában.

Jézus tehát nem csak önmagával, hanem az igazi lényünkkel is találkozásra hív az imádságban. Nem kellenek egyelőre szavak. Arra hívlak most, hogy a héten próbáld megkeresni a lelkedben ezt a belső szobát! Akár képzeld el azt, hogy leteszed kívül-belül a szerepedet, mint egy színész, énekes vagy táncos, aki most jött le a színpadról! Ülj bele a csendbe! És bármit hoz, próbálj meg nem elfutni előle… Az is Te vagy. És Jézusnak így is értékes vagy. Egyszerűen csak várj! Várj a magaddal, és a vele való találkozásra. De ne feledd! Gyakorlat teszi a mestert! Ez sem feltétlenül megy majd elsőre.

Váltás valóság és valóság között. Boldog az, aki tudatosan tud váltani köztük! Így indultunk el ma az imádság felé vezető úton. Ámen.